Csodás este: bravissimo! (1.)

Amikor negyvenkét esztendővel ezelőtt a magyar válogatott eddig utoljára legyőzte az olaszokat, Albert Flórián, Bene Ferenc, illetve Alessandro Mazzola góljaival kialakítva a 2:1-es végeredményt, nem voltak anynyian a hajdani Népstadion lelátóján, mint most, ezen a meleg nyári estén. Igaz, akkortájt látogatóink labdarúgása még nem magaslott a mienk fölé annyira (ha egyáltalán...), amennyire mostanság. Itália szeme fényei ezúttal világbajnokként érkeztek Budapestre, hogy megmérkőzzenek a teljesen átalakított és Várhidi Péter szövetségi kapitány szerint az útkeresés legelején járó magyar együttessel. S hogy mennyire szeretik nálunk a futballt, az most újra bebizonyosodott. A Puskás Ferenc Stadion környékét órákkal a meccs előtt ellepték a drukkerek, zászlókkal, sálakkal, kereplőkkel, jókedvűen, bizakodva. Mint a régi szép időkben. Senkit sem zavart, hogy a mi csapatunk papíron csak asszisztálhat a világ legjobbjai ellen. Aztán a pályán minden másként alakult. A mérkőzés első félidejében szó sem volt vendégfölényről vagy megszeppent, riadt hazai csapatról. Az olaszok leginkább Massimo Oddo révén veszélyeztettek, a Milan hátvédje legalább öt alkalommal ívelhetett életveszélyesen a jobb szélről a magyar kapu elé, mintegy jelezve, hogy a mieink bal oldalával bizony gond van, már ami a védekezést illeti.