Profizmus
Az igazi profi tudniillik a játéktéren mutatja meg, hogy miért is kap álomfizetést, miért vehet magának ebből Ferrarit, jachtot és megannyi szerelmet. Az igazi profi ugyanis, ha kell, a pályán hal meg (és ez sajnos olykor szó szerint igaz...), megszakad a győzelemért, hiszen tudja, ha hibázik, ott toporognak mögötte a helyére vágyók.
Kemény, már-már érzelemmentes világ ez. Nézzük meg például a Real Madridot. S ezúttal ne menjünk vissza Puskás Ferencékig, mi több, ne emlegessük fel a „galaktikusokat”, a Ronaldo, Luís Figo, Zinedine Zidane, David Beckham fémjelezte díszalakulatot sem. Álljuk meg viszont az időben a Fabio Capello edzette 2007-es bajnokcsapatnál, amely már egészen másfajta futballal rukkolt ki, szó sem volt gáláról, percenként ollézó drukkerekről.
Igazi profi együttes volt az, olykor szürke, rakkolós játékkal – s kiizzadt, kiszenvedett, kiharcolt aranyéremmel. De az olasz mesternek mennie kellett, s érkezett helyette a korábbi fenegyerek, Bernd Schuster, no meg néhány új fiú. Aztán elkezdődött a felkészülés, és a Real csak szenvedett: kudarcok az edzőmeccseken, majd a spanyol Szuperkupa-párharc során kettős vereség a Sevillától, amely ötöt vágott a Bernabéuban – hát persze, hogy jött a szokásos vészharangkongatás.
Pedig az igazi profi pontosan tudja, hogy a tétmérkőzéseken kell nagyot alkotnia. Akkor kell, sőt egyenesen muszáj száztíz százalékot nyújtania, amikor hetvenezren ülnek a lelátón, bajnoki pontokért, díszes serlegekért és hatalmas összegekért folyik a harc. És a Real most megint a tavaszi fényében csillog: galaktikusok nélkül, de irtózatos tempót diktálva, fegyelmezett játékot produkálva, a közönséget kiszolgálva szerepel.
Az igazi profi tétmeccsen mutatja meg a valódi arcát. S persze mindennél fontosabb: az igazi profi szeret, sőt imád futballozni.
Legfrissebb hírek
