Különösen vonatkozik ez a kitétel Lionel Messire, aki úgy tetszik, beérett. Szép fokozatosan, három idény alatt épült be, és vált biztos tagjává a Barcelona kezdőcsapatának, már el is homályosítja a brazil idol, Ronaldinho csillogását. Az sem titok, hogy Frank Rijkaard minden bizonnyal az állását köszönheti a tinikorból éppen csak kilépő futballistának, csakúgy mint ahogy az Inter trénere, Roberto Mancini Zlatan Ibrahimovicnak. Hasonló, mégis kicsit más a helyzet a Manchester Unitednél. Itt jobban megoszlanak a terhek, viszont az eddigi hibátlan nemzetközi szereplés nem kis mértékben a Cristiano Ronaldo, Wayne Rooney kettősnek köszönhető. A Sporting ellen a portugál cselgép fejelt, míg a Roma ellen a masszív angol lőtt győztes gólt, azaz mindkét őszi BL-meccsüket a két klasszis egy-egy villanása döntötte el. Tapasztalatainkból tudjuk, látjuk, ezek a remek sorozatok a futball változatosságából adódóan nem tart(hat)anak az idők végezetéig, és természetesen nem csak egy ember munkáját dicsérik – mögötte ott a többiek védése, szerelése vagy éppen remek indítása. Sokan zsörtölődnek is: örök igazságtalansága a futballnak, hogy mégis mindig a sztárok kerülnek rivaldafénybe, őket tartják igazi hősöknek. Pedig nincs ezzel baj. Hogy miért nincs, azt Massimo Moratti tanulságos vallomása támasztja alá. Az Internazionale elnöke még szeptember elején beszélt svéd csatáráról, azelőtt, hogy Zlatan Ibrahimovic igazán belelendült volna a gólszerzésbe: „Zlatan Ibrahimovic a semmiből tud elővarázsolni dolgokat, olyanra képes a pályán, amit más el sem tud képzelni, hogy megvalósítható. Számomra jelenleg ő a legjobb játékos. Egy művész.” Kicsit kiegészítenénk Massimo Moratti szavait: a cikkben szereplő labdarúgók mindanynyian művészek. A futball művészei. Miért ne ünnepelnénk hát az igazán nagy játékosokat nem hétköznapi hősökként?
