Felébredt az alvó város
Ha abból indulunk ki, hogy Kecskeméten a város vonzáskörzetével együtt mintegy 130 ezren élnek, bizony kevésnek tűnik az átlag 800 néző a helyi futballcsapat hazai mérkőzésein. Pedig a KTE remekel az idei NB II-es bajnokságban, fel is juthat az első osztályba, ráadásul otthonában ki sem kapott eddig. De valahogy mégsem hozza lázba az embereket a futball Kecskeméten. Kár. Merthogy a Szolnok elleni rangadóval valóban az év meccsére készült a Keleti csoport pillanatnyilag két legjobb csapata, s így okkal gondolhattuk, ha valami, hát akkor ez a meccs lesz az, amely felrázza az alvó várost méla közönyéből.
Háromnegyed órával a kezdés előtt nem úgy festett a lehullott sárga falevelekkel borított Csabai Géza út, mint ahol rövidesen rangadót vív egymás ellen a Kecskemét és a Szolnok. Elég az hozzá, hogy két, széldzsekibe, sálba és kesztyűbe bújt harminc körüli férfi szemlátomást csak téblábolt a stadion körül. Unalmas sablon, olcsó panel lenne kitalálni ilyet, de éppen a szintén a helyismeret hiánya miatt tanácstalan újságírót kérdezték meg, hol van itt egy valamirevaló kocsma. Segítségnyújtás nélkül is barátságos hangot ütöttek meg, kifejtették, hogy ők szolnokiak, szeretik a focit, minimum a pontszerzésben bíznak, de azért előbb innának valamit. Tőlük tudtuk meg azt is, két autóbuszszal és talán tucatnyi személyautóval érkeztek Kecskemétre a vendégcsapat szurkolói.
Nagyobb betekintést engedett ama bizonyos másodosztályú hangulatba az a kép, amikor nem sokkal ezután felfigyeltünk a biciklikkel érkezőkre. A kecskeméti fiatalság elkényelmesedését jelezte, hogy kerékpárral csupán a középkorúak és idősebbek jöttek a meccsre. Megszámoltuk, tizenhét kétkerekű „parkolt” a stadion kerítéséhez láncolva (az értékeikre a kecskemétiek is vigyáznak), két modern robogó, egy mustársárga Jáva és egy, a kipufogója füstmennyiségéből ítélve lejárt zöld kártyájú Simson társaságában.
Ennél nagyobb megdöbbenést mindazonáltal csak annak a biztonsági embernek a bambasága váltott ki belőlünk, aki az egyetlen stadion melletti épület bejáratánál állva az udvarias kérdésre (Ugye ez itt a klubház?) nem tudta a választ. Nem megvárva, amíg telefonon segítséget kér, inkább útba igazítás helyett hazárdíroztunk, és beléptünk a KTE kétszintes, csaknem minden igényt kielégítő klubépületébe. Portaszolgálat, szalámis szendvicset, pogácsát és szénsavas üdítőt kínáló büfé, bőrfoteles VIP-szobák, biztonsági és műszaki helyiségek, szokatlanul tiszta mosdó, öltözők, konferenciaterem, irodák – ami kell. Első ránézésre a klubnak egyáltalán nem kellene szégyenkeznie az NB I-ben, mert bizony még az élvonalban is akadnak csapatok, amelyek megirigyelhetnék ezeket a körülményeket.
Délután fél háromra, a kezdő sípszóra szerencsére aztán kiderült, hogy az átlagnál mégiscsak többen kíváncsiak az év mérkőzésére. A nagy rivális Szolnok vendégjátéka jobban megmozgatta a helybélieket, mint egy átlagos bajnoki, ami arra utalt, hogy a tétet végre a szurkolók is átérezték. Jelen állás szerint ennek a két csapatnak van a legnagyobb esélye arra, hogy kiharcolja a feljutást (a kétkedőkről – akik szerint olyan nagyon egyik klub sem esne kétségbe, ha ez mégsem sikerülne – most ne beszéljünk...) a Keleti csoportban. A meccs színvonalából, a küzdelemből, a lelkesedésből s hangsúlyozottan ebből a 90 percből ítélve mindkét együttest el tudnánk képzelni az NB I alsóházában. Ezúttal a Kecskemét örülhetett, hiszen egy góllal legyőzte a három kapufáig jutó ellenfelet, ami arra mindenképpen jó volt, hogy nyílttá tegye az őszi szezon hajráját is. A hazaiak számára nem kevésbé fontos, hogy bár futballláz még az év meccsén sem volt, de enyhe hőemelkedés igen. Mert az is valami, ha a lefújás után percekig tapsolják a győzteseket – ahogy szombat kora este a Csabai Géza úton.
Tegnap tehát Kecskemét, az alvó város mintha felébredt volna őszi álmából. A város lakói talán a Szolnok legyőzésével észrevették, hogy van itt egy futballcsapat, amelyet lehet és illene is jobban szeretni.
