Józanul

Nagy Sándor, miután tönkreverte szinte az egész, akkor ismert világot, állítólag leborult a földre, és azért imádkozott az istenekhez, ismertessék meg a kudarc keserű ízével, hogy újraértékelhesse a siker édességét. Magunk közt szólva kissé beteges a vereség iránti sóvárgás, de azért meg lehet érteni a makedón hadvezért.

Nem mintha nem lenne furcsa, hogy ez az anekdota éppen a magyar futballal, pontosabban a magyar válogatottal kapcsolatban jutott az eszembe. Nekünk nem kellett imádkoznunk kudarcokért az istenekhez, az utóbbi két évtizedben osztottak nekünk kérés nélkül is bőkezűen, de a párhuzam most nem is erről szól. Csupán a lassan hátunk mögött hagyott őszről, amely eddig maga volt a diadalmenet. Még a törököktől elszenvedett vereség sem számít, hiszen Isztambulból erkölcsi győztesként jöttünk haza, igaz, ezért még sohasem adtak pontot a futballban.

Szóval, kissé talán meg is részegedve az őszi eredményektől, a többség komolyan hitte, simán nyerünk Moldovában is, mert hát mégiscsak: kik azok a moldovaiak az olasz- és lengyelverő magyarokhoz képest? Éppen ezért mondom: jókor jött ez a vereség. Most mindenki kijózanodhat, de aligha tanácsos ennél tovább menni: nem kell lefalábúzni azokat, akiket tegnap még a magyar futball reménységeinek neveztünk.

Be kell látnunk, nincs világverő csapatunk, ma még nem vagyunk esélyesek Moldovában sem, ugyanakkor azok, akik két vállra fektették az olaszokat, a lengyeleket, vagy tényleg helytálltak Törökországban, nem felejtették el azt, amit akkor nyújtottak.

Mint általában, a valóság valahol középen van: kevesebb mint a világbajnok legyőzése, és több, mint amit Moldovában láttunk. Ez a vereség arra lehet jó, hogy ne csapjuk be magunkat, és ez záloga is lehet a későbbi sikereknek. Szerdán az Európa-bajnok görögök jönnek Budapestre. Csodás lenne a skalpjukat a világbajnoké mellé tűzni.

Ez van: nekünk még a sikerekért kell nagyon, de nagyon imádkoznunk…