Csatársirató

Meg nem mondom, mikor tűntek el itthon az igazi csatárok. Talán 1986. június 2-án Irapuatóban, amikor a szovjetek hatot vágtak nekünk. De az is lehet, hogy később történt mindez, mondjuk a kilencvenes évek elején Budapesten, a Népstadionban, amikor egy Magnusson nevű izlandi fiatalember győztes gólt szerzett, és a magyar válogatott szégyenszemre itthon kapott ki vb-selejtezőn az addig bálnavadászoknak csúfolt derék izlandiaktól.

Akkor szegény Jenei Imre, aki szövetségi kapitányként próbált meg életet pumpálni a már zuhanórepülésbe kezdett magyar labdarúgásba, a Kiprich József, Kovács Kálmán duót szerepeltette, tulajdonképpen náluk aligha voltak jobb támadók hazánkban. Arra még pontosan emlékszem, hogy gyerekkoromban a kissrácok közül néhányan esztergályosnak, péknek, űrhajósnak és Kloss kapitánynak készültek, ám a legtöbb gyerek azt mondta, ha kérdezték: gólkirály leszek. A hét végén három, bajnoki címre törő, irigylésre méltó hátterű, kirakatcsapatnak is beillő gárda mondott csődöt – már ami a támadófutballt illeti.

Sem az Újpest, sem a Honvéd, sem a Debrecen nem tudott értékelhető akciókat, közönségszórakoztató, látványos támadásokat bemutatni ebben a fordulóban, amin azért, valljuk be, olyan nagyon nem csodálkozhatunk. Csatárokat itthon már-már úgy keresnek, mint a marslakókat. Ha valahol, mondjuk a legkisebb faluban felbukkan egy igazi gólvágó, már a csodájára járnak, hogy aztán a gyereket egyenesen a kombájntelepről szerződtesse mondjuk az Aston Villa. Lehangoló volt ez a hétvége, és nemcsak azért, mert a csúcsderbinek kikiáltott Újpest–Honvéd meccs minősíthetetlen színvonalat hozott, sokkal inkább amiatt, mert hiányoznak az igazi egyéniségek a magyar pályákról.

Gyerekként a gombfoci őrületében a szomszéd enyhén lófejű Rinyó néni diófa asztalán én voltam egyedül a Molnár, Puskás, Farkas, Korsós csatársor, az utánozhatatlanul cselező Varga Zoli, a bődületesen tüzelő Tichy Lajos vagy a gólokat számolatlanul szerző Fazekas, Bene, Dunai II, Zámbó támadónégyes. Klasszisok, kedvencek, példaképek. Valami ilyesmi hiányzik sok minden más mellett a mai magyar labdarúgásból.