Vajon gondolta volna-e valaki is a bajnokság kezdete előtt (néhány, a valóságtól elrugaszkodott nyíregyházi szimpatizánson kívül), hogy a záró fordulót a Spartacus előkelőbb pozícióban várja, mint a Vasas?
Valljuk meg, senki sem számított erre a végkifejletre, hiszen az angyalföldi együttes legutóbb ötödik volt az élvonalban, míg a Nyíregyháza a második osztályból érkezve próbálta meg kiharcolni a bentmaradást.
Az őszi idény után már sejteni lehetett, megvalósulhat az, amire alig-alig volt esély. A Révész Attila irányította csapat nyolcadikként zárva, nyolc pontot vert rá a tizenkettedik riválisára, és nem lehetett látni annak a jeleit, hogy a Mészöly Géza edzette Vasas fergeteges tavaszt produkál majd, de végül a tizennégy mérkőzésen aratott nyolc győzelem megteremtette az esélyét annak, hogy a házigazda megelőzze az újoncot.
Az angyalföldiek már bemelegítésnél megijedtek, ugyanis Németh Gábor a bemelegítésnél megsérült, és helyét Borszéki Csaba foglalta el a kapuban.
Ez a kényszer szülte lépés érthető volt, az már kevésbé, hogy az egész évben jól futballozó Kincses Péter miért szorult kispadra (a mostoha állapot azóta tart, amióta kiderült, a középpályás Újpesten szeretné folytatni pályafutását, és tudják, ilyenkor nálunk az edzők azt mondják, már a jövő csapatát építik, külföldön viszont nem szokás lemondani az egyik húzóember játékáról csak azért, mert bejelentette, hogy elmegy...).
A mérkőzésen aztán egy érthetetlen mozdulat (Mariusz Unierzyski kezezett) a vendéggárdát segítette előnyhöz, a Vasasban azonban volt annyi erő, hogy negyvenöt perc leforgása alatt a maga javára fordítsa a mérkőzést, és egyben riválisa elé kerüljön a táblázaton.
