Szolnokon (is) szeretik a vízilab dát. A helyi ob I-es férficsapat meccseit rendszeresen népes szurkolótábor tiszteli meg, nem volt tehát kérdés, hogy a városban fellépő válogatottat nagy tömeg várja majd. Várta. Pótlelátók felszerelésével telt a délelőtt a tiszaligeti strandon, ahol monstre pólóprogram várta az érdeklődőket: vízbe ugrott az utánpótlás élén a serdülőválogatottal, csobbant egyet az itt leginkább imádott együttes, a kosárcsapat, a fő attrakciót persze a két szolnoki születésű játékossal, a Varga testvérpárral, Tamással és Zsolttal felálló, Kemény Dénes irányította társaság románok elleni mérkőzése jelentette.
Csütörtökön Nagyváradon a vártnál nehezebb találkozón nyertek legjobb pólósaink (11–10), mindazonáltal senki sem kongatta a vészharangot, elvégre embert próbáló tréningekkel telnek az urak mindennapjai, a fáradt izmok is garantálják a csúcsformától messzi állapotot. A kiválasztottjait árgus szemmel figyelő szövetségi kapitány tisztában van ezzel, a hangsúlyt is a fegyelemre helyezte.
Hallgatnak a főnökre, annyi szent…
Hallgatnak, minden percben érződött, hogy pontosan az történt például védekezésben, amit előzetesen megbeszéltek. A nagyszünetig ezúttal mindössze három gólig jutott a rivális, szemben a csütörtöki hattal. Támadásban is precízen passzolgattak játékosaink, emberelőnyben volt türelmük addig adogatni, amíg valaki tiszta helyzetbe került. Mondhatnánk, hogy ez a minimum, ami egyrészt persze igaz is, másrészt viszont akkor, amikor az érintettek őrült nagy akarattal minden percben meg akarják győzni a mestert arról, hogy helyük van a pekingi csapatban, amikor a legszívesebben egyedül süllyesztenék el az ellenfelet, igenis nagy szó ez az önzetlenség.
A korábban a Ferencvárosban is megforduló Kádár Kálmán az egyhangú mérkőzésen is képes volt hamar kiállíttatni magát (víz felett ütéséért a 14. percben véget ért számára a parti, mehetett napozni…) – az egyébként higgadt fiatalember fejvesztését a fáradtság számlájára írhattuk. A román együttes pólósainak láthatóan sok(k) volt, hogy huszonnégy óra alatt kétszer játszottak hivatalos mérkőzést az olimpiai címvédővel, már a második negyedben feltűnően sokat cseréltek – támadásaik során…
A mieink jobb oldala a három balkezessel (Benedek Tibor, Kiss Gergely, Madaras Norbert) jelezte, stabil pont, de a másik oldal a Kásás Tamás, Biros Péter kettős vezetésével szintén megoldhatatlan feladat elé állította az ellenfelet. Szécsi Zoltán két negyed alatt ezúttal is bizonyította, hogy posztján a világ egyik, ha nem a legjobbja – alkalomadtán meg lehetne kérdezni a centereket, ki az igazi ellenfelük, az őket szorongató védők, avagy az előlük a labdákat rendre elhalászó kapus…
Az egyhangú (2–0, 3–1, 5–2, 7–3, 9–4, 9–6, így alakult a találkozó) mérkőzés végeredménye inkább jelzi a két együttes közötti különbséget, mint a csütörtöki parti, persze ennél a későbbiekben csak nehezebb feladatok következnek. Az eseményeket amúgy csendesen szemlélő, inkább ámuló szolnoki publikum tapssal köszönt el a kedvencektől. És reméli, jó néhányukat a következő bajnokságban is testközelből figyelheti – feltéve, hogy a helyi csapat sikerrel vívja meg az osztályozót a Kaposvárral. Persze akkor már feltehetően nem kellenek a pótlelátók…
