kell venni, szerényebbek a lehetőségek, és ezt a bajnokságot így kell nézni” – vágta a fejemhez egy tudósításom után az egyik klubvezető. Akkor is azt mondtam: ezek az osztályzatok nem a futball, hanem a magyar foci általános helyzetéhez igazított számok; ha csak egyszer néznénk úgy a 22. Volán–Szegedi Dózsa derbit (sértődés ne essék, a régmúlt amúgy kitűnő csapatai helyére bármely ma is létező magyar klub neve behelyettesíthető), hogy azt mondjuk a Chelsea–Arsenalhoz viszonyítanánk, aligha kétséges, egyetlen játékos sem kapna hármasnál jobbat, és egy meccs sem érné el a kettest. Vagyis osztályzatainkat a saját közeghez, a sajátos viszonyokhoz igazítjuk, és ha bevalljuk, ha nem, magunk sem várjuk el az angyalföldi Papucsek Barnától vagy a diósgyőri Djordje Kambertől, hogy cselezzen, fusson, játsszon úgy, mint Cristiano Ronaldo. Tehát magunk között sem vagyunk képesek úgy-ahogy élvezetes mérkőzést játszani. Pedig higgyék el, nem vagyunk telhetetlenek, már azzal beérnénk, ha a pályán lévő inaszakadtáig hajtana, futna, ütközne, láthatóan akarna (a nem létező országhatárokon túl, bármely irányba is indulnánk, ezek kötelező tartozékok), és ha ez nemcsak néhány játékosról, hanem a két csapatot alkotók többségéről elmondható, már jó szívvel adnánk négyest. Mi örülnénk a legjobban – addig viszont csak várjuk, hogy a magyar szinthez viszonyítva láthassunk végre egy jó futballmeccset.
