Holott a siker receptje adva volt.
„A negyeddöntő előtt mi, vezetők száraz fröccsöt ittunk, a játékosok pedig vért, és e szokásunkon az oroszok elleni találkozót megelőzően sem változtattunk…” – árulta el Sinka László. Azért a főtitkár panaszkodott is: a rendezők hiába garantálták, hogy a legjobb négy közé jutó válogatottak edzhetnek a mérkőzés helyszínén, ígéretüket nem tudták betartani. A tornaversenyeket követő átalakítások nem értek véget idejében, így fordulhatott elő, hogy a világ jelenlegi négy legjobb csapata akkor lépett először erre a pályára, amikor kivonult a mérkőzés előtti hivatalos bemutatásra.
Ennél is aggasztóbb volt, hogy Tóth Tímea betegen vállalta játékot, Vérten Orsolyát pedig 16 perc után ölben kellett levinni. Amikor már fáslizták a lábát, sejteni lehetett, hogy nagy a baj, s utóbb megtudtuk, sajnos valóban az: részleges bokaszalag-szakadást szenvedett, tehát szombaton csupán szurkolhat társainak. Egyelőre csak bízhatunk abban, hogy a bronzcsatában nem hiányoznak majd annyira a góljai, mint csütörtökön. Nyilván nem ennyire egyszerű a képlet, ám ha azt vesszük, hogy a szélső az elődöntőig összesen huszonhétszer talált a kapuba, vagyis átlagban négy és fél gólt szerzett meccsenként, akkor könnyen kiszámítható: ha nem sérül meg, és „csak” négyszer jár túl az amúgy parádézó Inna Szuszlina eszén, döntős Magyarország.
Persze nem ezen múlt a továbbjutás.
Sokkal inkább azon, hogy annyi helyzetet, ziccert hibázott el a csapat, hogy ezeket egy idő után már nem is számoltuk. A szakmai stáb viszont igen: 13 „ajtó-ablak” helyzet maradt ki. Továbbá négy hétméteres. Az emberelőnyös szituációkat egyszer sem sikerült úgy megoldani, hogy abból jól jött volna ki a csapat. Nem túlzás: az előny ezúttal hátrány volt.
Elmarasztalni mégsem illik Görbiczéket, mert már az is kisebb csoda, hogy idáig jutottak, s a világbajnoktól nem szégyen két góllal kikapni. Még akkor sem, ha a nagy Oroszország most az egyszer nem tűnt olyan hatalmasnak…
