Csend honol Szőregen Vajda Attiláék utcájában. Redőny lehúzva, a kert végében egy kutya nyújtózkodik álmosan. A kis házban azonban nagy a nyüzsgés. Rotyog a kávéfőző, üdítős palack szisszen, Vajda Sándor, az édesapa, Dodi, a nagybátyja – akinek köszönhetően Attila a kenut választotta – és felesége kedvesen fogadja az érdeklődő újságírókat, egyremásra kapkodják a telefonokat.
Attila anyukája, Mária a televízió előtt tördeli kezét. Az asztalon gyertyák, egy aprócska Szűz Mária szobor, Attila fényképei, a polcokon fokhagyma („A rossz elűzésére, mindig így csinálja” – suttogja a nagynéni), az édesanya ajkán ima.
Mária asszony mormol, egyre csak mormol – nagyon messze jár…
„A redőnyt egy kicsit nem lehetne felhúzni?” – érdeklődik az egyik tévés.
„Nem, hosszú ideje megvan már a rituáléja, ahogy szurkolunk – mondja Mária aszszony. – Ráadásul négy évvel ezelőtt Athénban nyitva volt az ablak, én meg csak kiabáltam, hogy nyomjad, nyomjad, nyomjad, ahogy a torkomon kifért. Másnap a szomszédok megszóltak, hogy halkabbak is lehetnénk a férjemmel…”
A történet nagy derültséget kelt, Mária asszony azonban ismét másik arcát mutatja – megint máshol jár. Mélyen a gondolataiba, a lelkébe temetkezve, több mint kilencezer kilométerre Szőregtől – a fia mellett. Akiről ő már régóta tudja, hogy a szerencse kegyeltje.
„A születésekor majdnem meghalt” – ecseteli a huszonöt évvel ezelőtti rémtörténetet a bevérzett méhlepényről és a nyakára tekeredett köldökzsinórról. És Mária asszony csak mesél, csak mesél. Mintha szavaival erőt akarna adni fiának.
Szavain és vonásain is látszik: erős asszony. Nagyon kemény. Vajda Attilának volt kitől tanulnia hitet, akaratot, odaadást.
Aztán a kemény vonások ellágyulnak. A televízióban a rajtnál az operatőr a fia arcát mutatja.
„Itt van az én drágám – teszi össze remegő kezeit az édesanya, majd felkiált. – Meg tudod csinálni!”
És elindul a mezőny…
Az anya, aki külön szeánszot tart, szinte transzba esik.
„Húzzad, húzzad, ne szakadj le, vedd fel a ritmust! – skandálja, majd a jótanácsok a táv vége felé egyetlen szóba sűrűsödnek össze. – Attila, Attila, Attila, Attila…” – hajtogatja egyre az anya.
„Gyere kicsi fiam, meg tudod csinálni!” – mondja szinte sírva az édesapa.
És Attila megcsinálja!
Keze a magasban, az ég felé mutat.
„Köszönöm, Koló!” – formálódnak a száján a szavak, s ebben a pillanatban befut egy SMS is. Kolonics György édesapja gratulál a családnak, Attila nagybátyjának, akivel nagyon régóta szoros barátság köti össze.
A szülők egymás karjaiban zokognak. Majd jönnek a telefonok Attila nővéreitől, a barátoktól, szomszédoktól. Akik hamarosan pezsgővel a kezükben be is toppannak a szőregi családi házba…
„Most csak erre a győzelemre koccintunk, még jön az ötszáz” – adja az insrukciókat az édesanya, s fél szemmel mindenki a televíziót nézi.
A dobogón ugyanis kisfiús mosollyal két csodálatos ember, Kozmann György és Kiss Tamás álldogál.
„Nézze, hihetetlenek ezek a srácok! – mondja elérzékenyülve Vajda apuka, aki azt is elárulja, hogy Kolonics György halála után Attila fejében megfordult az is, hogy befejezi pályafutását. – Nagyon szerette Kolót, s rendkívül megrázta őt a halála. Sokat, nagyon sokat beszélgettünk erről, sőt még pszichológushoz is elment, hogy feldolgozza ezt a tragédiát. Most pedig Koló itt volt velünk, Attilával, az én kicsi fiammal és Kozmann Gyuriékkal...”
„És itt lesz szombaton is – villan az asszony szeme. – Higgyék el, hogy segíteni fog...”
