„Ha meghalhatnak Olaszor szágért, akkor futballozhatnak is az ország válogatottjában” – hangzott Vittorio Pozzo szövetségi kapitány sorkötelezettségre utaló híres mondása, amellyel a harmincas években visszavágott az argentin játékosok honosítását ellenzőknek. A Mussolini-érában sokan rossz szemmel nézték a labdarúgók importját, az 1934-es világbajnoki aranyérem azonban egy időre elhallgattatta a kritikusokat: a Csehszlovákia elleni döntőben (2:1) az argentinok közül Luis Monti, Enrique Guaita és Raimundo Orsi is pályára lépett, sőt utóbbi szerezte a csapat egyenlítő találatát.
Néhány évvel később azonban kiderült, Pozzo mester hatalmasat tévedett: az argentinok ugyan szívesen játszottak olasz nemzeti színekben, ám eszük ágában sem volt meghalni Itáliáért. A militarizálódó légkört észlelve Atilio Demaría visszatért Dél-Amerikába, Guaita, Scopelli és Stagnaro pedig az 1936-os abesszin hadjárat elől a svájci határon átszökve Franciaországba próbált menekülni.
Az oriundók – így nevezik az Itáliába Dél-Amerikából, főként Argentínából visszatérő olasz családok gyermekeit – később sem tűntek el az ország labdarúgásából, alábbi táblázatunkból kiderül, mindmáig összesen tizenhat argentin származású labdarúgó húzta magára az olasz nemzeti együttes mezét (további érdekes megfigyelés, hogy közülük mindenki csatár vagy középpályás volt, és ha legalább háromszor játszott a válogatottban, gólt is szerzett).
A főként Olaszország és Spanyolország sportjában jelentkező dél-amerikai vonal magyarázatát egyébként leginkább abban kereshetjük, hogy a húszas évektől az ötvenes évekig a csapatok rendszeresen szerveztek tengerentúli túrákat (az akkori szóhasználattal „portyákat”), ahogyan az argentin, brazil, uruguayi klubok is előszeretettel látogattak Európába. Az efféle találkozások egyrészt elősegítették a távoli nagy egyesületek közötti kapcsolattartást, másrészt beindítottak egyfajta keveredést, amelynek köszönhetően sokakat átcsábítottak az öreg kontinensre, ahol a labdarúgók sokszor új hazájuk válogatottjában is szerepeltek.
Olaszországban az oriundókat sohasem tekintették igazán idegeneknek, a legkeményebb tiltások idején is játszhattak a Serie A-ban, még 1966 után is, amikor a válogatott Észak-Koreától elszenvedett, gyalázatként megélt veresége nyomán „olaszosították” a ligát, és megtiltották a külföldi játékosok alkalmazását (az 1980-as enyhülés után csapatonként egy légióst engedélyeztek). A ma is aktív olasz válogatott játékosok közül a legismertebb oriundo Mauro Camoranesi, a Juventus argentin származású középpályása.
