Kasza ünnepe
Fél órát késett hétfő délután a kettő órára kiírt zürichi járat, majd újabb fél óra eltelt, mire a Caldas de Rainhából hazatérő öttusázóink kiléphettek a ferihegyi váróterembe. Így aztán utazásuk Portugáliából több mint tízórán át tartott (ráadásul kora hajnalban keltek), Kasza Róberten viszont nem látszottak a fáradtság jelei. A Világkupa-döntő aranyérme kisimította a vonásokat arcán, alighanem jobb állapotban jött vissza, mint amilyenben múlt héten nekivágott az utazásnak.
„Egy hónapot kihagytam a júliusi Európa-bajnokság után, rólam pedig tudni kell, hogy nagyon nehezen lendülök bele –
mondta Kasza Róbert. – Kimerült voltam a múlt héten, vasárnapra mégis sikerült valahogy összeszednem magam. Az első hat között szerettem volna végezni, hiszen nívós verseny a Világkupa-döntő, erős mezőnnyel, évente csak egy van belőle, mint a világbajnokságból. Továbbá bizonyítani akartam, hogy nem véletlenül szereztem a júliusi Eb-n bronzérmet.”
Aztán jött az olimpia, amelyen Balogh Gábor és Horváth Viktor képviselte Magyarországot, Kasza pedig az idei magyar bajnokkal, Marosi Ádámmal együtt edzőpartnerként segített a felkészülésben. Caldas de Rainhában viszont már ők ketten indultak a férfiak között a magyar öttusa képviseletében; Marosi ötödik helye is méltó a hagyományokhoz, pedig szerepelhetett volna még jobban. Ha a negyedik számban nem ront, kettős magyar győzelem születik, így viszont a záró számra nemigen maradt vetélytársa Kasza Róbertnek.
„Nem lőttem jól, a vívás eleje sem jött össze, nagyon rosszul álltam az első hét asszó után – emlékezett vissza a győztes. – De ahogy lehiggadtam, és elkezdtem a saját stílusomban vívni, egyre jobban ment, a kapitány is sulykolta belém, hogy nyugodjak le és koncentráljak. Tizenháromszor nyertem zsinórban, ez nagyon megdobta az eredményemet. Majd olyan jól úsztam, hogy nem is értem, és átvettem összetettben a vezetést. Az első nyolc helyen állók közül legalább három verőhibája lett rajtam kívül mindenkinek a lovaglásban, én viszont hibátlan maradtam, és szinte behozhatatlan lett az előnyöm a futásra. A banketten koccintottunk Marosi Ádámmal, ha jobban lovagolt volna, mi ketten futhattunk volna az első helyért. Hétfőn négykor viszont már kelni kellett, fél ötkor ugyanis indult a buszunk Lisszabonba, ahol felszálltunk a zürichi repülőjáratra.”
