Lassan érdemes lesz elgondol kozni azon, hogy miként lehet kiemelni a csoportból Hollandiát, s a többi négy csapat számára kiírni a második helyért zajló versenyt. Az elsőt ugyanis oda lehet adni az oranjénak, amely százszázalékosan száguld Dél-Afrika felé – előnye öt pont a második helyezett Skócia előtt. Nem árt hangsúlyozni: a két csapat még csak három-három mérkőzésen jutott túl.
Ráadásul a hollandok úgy nyertek az addig veretlen (igaz, egyben nyeretlen) Norvégia otthonában, hogy nem is játszottak jól. Az első félidőben ötlettelenül, lassan, körülményesen futballoztak, s a csereként beszálló Ibrahim Afellay szünet előtti helyzetét (egy az egyben állt Jon Knudsen kapussal, de mellélőtt) leszámítva mintha nem jöttek volna rá, mi is ennek a játéknak a fő célja.
A második játékrész sem a hollandok góllövési szándékának hangsúlyozásával indult, John Carew háromszor, Steffen Iversen egyszer lőhetett volna gólt, de rendre rontottak. Hollandia pedig igazi helyzet nélkül szerezte meg a győzelmet, illetve minden helyi értékelés szerint lépett óriásit Afrika felé. A 63. percben szöglet után kifejelt labdát Mark van Bommel kapásból, 18 méterről, a jobbösszekötő helyéről jobbal a jobb alsó sarokba lőtte, ettől kezdve pedig a vendégek még erőteljesebben azt tehették, amit addig is művészi szinten műveltek. Ölték a futballt.
Eredménnyel, s ezzel tovább javították saját rekordjukat, tekintettel arra, hogy sorozatban 17. vb-selejtezőjükön maradtak veretlenek, illetve zsinórban hetedik idegenbeli fellépésüket nyerték meg. Ezen időszak alatt 15 győzelmet és 2 döntetlent könyvelhettek el, elképesztő, 41–4-es gólkülönbség (mindössze Macedónia – háromszor – és Finnország tudta bevenni a kapujukat) mellett. A hetes győzelmi sorozat állomásai pedig a következők: Andorra (3–0), Románia (2–0), Finnország (4–0), Örményország (1–0), Csehország (2–0), Macedónia (2–1) és Norvégia (1–0).
