A döntetlen csalódást okozna
Érzékeli, hogy itthon már igazi sztárként kezelik? Rendre írnak önről a különböző újságok, előbb-utóbb majd feltűnik a női magazinokban is, és nem felejtik el megjegyezni, mennyi pénzért vásárolta meg önt az orosz sztárcsapat…Érzékeli, hogy itthon már igazi sztárként kezelik? Rendre írnak önről a különböző újságok, előbb-utóbb majd feltűnik a női magazinokban is, és nem felejtik el megjegyezni, mennyi pénzért vásárolta meg önt az orosz sztárcsapat…
Szerencsére én ebből semmit sem érzékelek, talán azért, mert külföldön élek – mondta az Albánia elleni vb-selejtezőre készülő 39-szeres válogatott Huszti Szabolcs. – De… Nem is foglalkoztat különösebben a sztárkultusz, ha egyáltalán beszélhetünk velem kapcsolatban ilyesmiről. Sportoló vagyok, aki hétről hétre, napról napra azért dolgozik, hogy minél sikeresebb legyen. Ez a fontos, a többi csak mesebeszéd.
Kifogás helyett őszintén: igen, rosszul ment a játék
Azért néha eszébe jut, hogy milyen mélyről indult? Annak idején a Ferencvárosban nem akarták felismerni az önben rejtőző talentumot.
Nem is az bántott akkoriban, hogy nem kaptam túl sok lehetőséget a Fradiban, sokkal inkább az fájt, hogy több klub jelentkezett értem, ám nem engedtek el. Kár azért az időszakért, de szerencsére később utolértem magam. Sopronban Dajka László edzősködése mellett elindult a pályafutásom.
Miért nem játszott a legutóbbi két bajnokin a Zenitben?
Most mondhatnék kifogásokat, hogy kisebb sérülés zavart, és hogy Spanyolországban az edzőtáborban olyan allergia tört rám, amelyet korábban sohasem éreztem, de az az igazság, hogy gyengén ment a játék az Udinese elleni UEFA-kupa-találkozón. Ez van. Formán kívül futballoztam, ezért kimaradtam. Azonban engem az ilyen szituáció nem elkeserít, sokkal inkább doppingol. Azon leszek, hogy pillanatok alatt visszaverekedjem magam a csapatba, amelyben helyem van. Ezt már a kezdésnél is bizonyítottam.
Ez a kisebb mellőzés nem okoz gondot a válogatottban?
Tökéletes erőállapotban vagyok, és alig várom, hogy Tiranában pályára lépjünk. Tudom, hogy az elmúlt években hány válogatott találkozóra mondták, sorsdöntő meccs lesz. Most tényleg ilyen fordulóponthoz érkeztünk, olyan lehetőség kapujába jutott a magyar nemzeti csapat, amelybe nagyon-nagyon régen nem volt. Ha nyerünk Albániában, és itthon jobbnak bizonyulunk Máltánál, meggyőződésem, hogy a második helynél nem leszünk rosszabbak. Ott tartunk, hogy reális esélyünk van a továbbjutásra, s ami még ennél is fontosabb, sorsunk a saját kezünkben van. De azt is tudom, mit gondol most néhány pesszimista…
Az albánoktól nem kell félni!
Mire céloz?
Arra, hogy a korábbi generációk tagjai is hasonlókat nyilatkoztak, arról győzködték a szurkolókat, hogy most aztán tényleg sikerül a nagy álom, és ebből semmi sem valósult meg. Megértem, ha az emberek kissé elfásultak, és óvatosan fogadnak minden hangzatos kijelentést, úgyhogy eszem ágában sincs nagyképűen nyilatkozni. Egyszerűen csak annyira ki vagyok, ki vagyunk éhezve a sikerre, hogy nem is tudok másra gondolni, mint a továbbjutásra. Tudja, mennek az évek, kétévente nézzük az Európa- és a világbajnokságokat, csak lessük a televízión keresztül a legjobbak találkozóit, ami már annyira unalmas, sőt egyenesen riasztó számomra, hogy ezen bizony változtatni kell.
Miért bízik ennyire a mostani válogatottban?
Például az eddigi eredményeink alapján. Pörgesse csak vissza a vébéselejtezőket. A dánokat itthon meg kellett volna vernünk, jobbak voltunk náluk. Svédországban minimum egyenrangú ellenfelei voltunk a hazai gárdának, a döntetlent legalább megérdemeltük volna, de azt mondom, ha kis szerencsénk van, három ponttal térünk haza onnan. Nincs igazam?
De…
Akkor folytatom. Ha ezt a két meccset behúztuk volna, most az első helyen állnánk. De még nincs veszve semmi, s akkor finoman fogalmaztam. Mondom, történelmi pillanathoz érkeztünk.
Nem tart a tiranai mérkőzéstől?
Tudom, hogy nem lesz könnyű, hiszen szenvedtek ott a riválisok is. De nem is az albánoktól félek, sokkal inkább magunktól, hiszen úgy lépünk pályára szombaton, hogy mindenki, köztük mi, magunk is
