Nő a tét, nő a baj
„Egy sérülés az olasz válogatott Európa-bajnoki címébe kerül” – jósolta meg állítólag Rosalinde Haller jövendőmondó hetekkel a 2008-as Európa-bajnokság rajtja előtt. Nem tudni, hogy kimondottan Fabio Cannavaro bokasérülése miatt maradt-e le a trónról a squadra azzurra, vagy sem (gyaníthatóan azért sokkal összetettebb oka van ennek), de tény, hogy lemaradt, és Haller igazat mondott. (Azért szentként ne tiszteljük, azt is állította: 90 százalékos bizonyossággal kijelenthető, hogy Franciaország lesz az Európa-bajnok, ezt pedig már a csoportkör megcáfolta.) Ugyanakkor Cannavaro műtéttel járó sérülése mintegy felvezetéséül is szolgált egy sorozatnak, amely a sérüléseket tekintve felülmúlta a négy évvel korábbi, portugáliai tornát, és amelyet aztán Alexander Frei és Philipp Lahm esete keretbe foglalt.
Jan Ekstrand, az UEFA orvosbizottságának második alelnöke és munkacsoportja által készített tanulmányból kiderül, hogy az Eb-re benevezett 368 játékosból 49 (13 százalék) szenvedett el összesen 56 sérülést az osztrák-svájci közös rendezésű Eb-n. Kétezer-négyben még csak 45 esetet regisztráltak, ezt most a meccseken elszenvedett sérülések (46 – négy éve 39) önmagukban felülmúlták, ehhez jött még az edzéseken történt tíz baleset (Portugáliában hat ilyet jegyeztek fel).
Ezzel persze nőtt a sérülések kockázata is (ami az ezer játékórára jutó sérülések számával szemléltethető), Portugáliában még csak 9.1 volt, most pedig 10.5. Ami feltűnő: a szervezet korábban a nagy európai bajnokságokban, illetve a Bajnokok Ligájában is vizsgálta a sérülések kockázatát, amely ott mind közül a legala-csonyabb (8.0) volt. Ilyenkor érdemes azért elgondolkodni az egyébként sok reformterve miatt szidott Sepp Blatter azon elképzelésén, amely szerint a világversenyeket nem az idény végén, hanem az elején kellene megrendezni.
„Vitathatatlan, hogy a sérülések száma úgy nő, ahogyan haladunk felfelé a szinteken – írta Jan Ekstrand. – Az amatőröknél tíz-tizenöt sérülés jut ezer órára, az alacsony profi szinteken úgy húsz, a csúcson pedig legalább huszonöt. Az Európa-bajnokságon azért nő még tovább a szám, mert a mérkőzések intenzitása sokkal nagyobb, mint a hosszabb sorozatokban. Előbbiben minden találkozó nagy tétre megy, ugyanakkor a bajnokságokban egy-egy meccsen lehet visszafogottabban is futballozni.”
A vizsgálat néhány tévhitet is eloszlatott. A csoportmérkőzéseken és az egyenes kieséses szakaszban hasonló a sérülések kockázata (44/1000 óra, illetve 37/1000 óra), a 24 év alatti futballisták sérülékenyebbek, mint a harmincon túliak (65, illetve 24 eset ezer órára vetítve), és a szalagsérülések sem egyenlő arányban oszlanak el, csaknem 60 százalékban a két félidő utolsó negyedórájára esnek.
Ami viszont nem változott: továbbra is a csatároké a legveszélyesebb „szakma”. Ezer órára vetítve 58.2 sérülést kellett elszenvedniük (összessé-gében 12-t) az Eb-n, a rangsorban a védők (45.8; 17 sérülés), a középpályások (42.1; 16) és a kapusok (10.2; 1) következnek. A legnagyobb ellenség a bokasérülés volt (11 eset, 20 százalék), majd a lábszár (10, 18 százalék), a comb (8, 14 százalék), a térd (8, 14 százalék), a csípő és az ágyék (8, 14 százalék), illetve a fej (5, 9 százalék) jött. Négy éve még toronymagasan a combproblémák (22 százalék) „nyerték meg” a versenyt.
Az UEFA persze igyekezett előnyére fordítani az eredményeket, kiemelve a tanulmányban a gyorsabb felépülési időt, a kevesebb szabálytalanságot, a könyöklések miatti sérülések látványos csökkenését, de a számokat elkendőzni nem tudja. A növekvő téttel és igénybevétellel együtt ugyanis nő a sérülések száma is.
