A kupa sorsa a mérkőzés előtt el dőlt. Az egyik kapu mögött tekintélyes méretű veszprémi szurkolótábor foglalt helyet, a veszprémi térfél mentén pedig egy másik. A túloldalon a szegedi drukkereket úgy kellett keresni a sorok között, a máskor oly varázslatos hangulatot teremtő Pick-publikum nagyobb része vagy úgy érezte, hogy semmi értelme Pestre jönnie, mert úgysem tud segíteni, vagy már nem tud azonosulni a mostani gárdával. Vagy mindkettő. A sérült csapatkapitány, Vadkerti Attila sem tudta megmondani, hol maradtak.
A Veszprém egy csapatot alkotott a pályán és egy tábort a pálya mentén, a klubelnöktől az ügyvezetőig mindenki ott ült a kispad mögött, a második sorból sokan együtt pattantak fel a cserékkel, ha az odabent küzdők gólt értek el, és ha kellett, együtt reklamáltak az általuk vitásnak ítélt helyzetben. A túloldalon Lele Ambrus ügyvezető elnök és Kővári Árpád, a klub korábbi első embere távolságot tartott, az újságírók mögül, a csarnok sarkából figyelte az egyoldalú küzdelmet.
A szünetben ugyan a szegedi szerb erőnléti edző megpróbálta feltüzelni a függöny mögül előbújó Pick-kézilabdásokat, de látszott rajtuk, nem nagyon hisznek már itt senkiben, önmagukban sem.
Amíg Marko Vujin hol lenyűgöző magaslatokból lőtt hatalmas gólokat, hol talajközelből, mint egy légpárnást küldte a kapuba a labdát, két tényen el kellett gondolkoznunk. Az egyik, hogy a korábbi hosszú veszprémi éra után úgy tűnik, megint ott tartunk, nemhogy a Dunaferr, a Szeged sem jelent már ellenfelet a Bakony büszkeségének, pedig a két döntős játékosállományának erőssége közel áll egymáshoz.
A másik, hogy tizennyolc gólt feljegyeztünk már, de csak két olyan akadt, amely magyar származású játékos nevéhez fűződött (ráadásul csak egy névhez: a szintén a plafonig emelkedni képes Ilyés Ferencéhez). Nem holmi túlfűtött nacionalizmus, hanem a felelősségérzet mondatja velünk most is, hogy ilyen nagyszámú légiós megfojtja a magyar férfi kézilabdázást. 12–6-nál Iváncsik Tamás mutatta meg, milyen az, amikor egy hazai talentum teret kap, két lerohanásnál is a csak őrá jellemző követhetetlen tempóban közelített a szegedi kapuhoz, nyolcgólosra duzzasztva a különbséget.
A fordulás után lett tizenegy is, a veszprémiek edzéshez, de inkább edzéslevezetéshez hasonlító lazasággal szórták a gólokat. A trófea magasba emelése után a játékosok tíz métert emelkedtek örömükben: a lelátón felgyalogolva a szurkolótábor tetején ünnepeltek, méltón ahhoz, ahogy vasárnap játszottak. Ez tényleg játék volt.
Csak elég egyoldalú, de erről nem ők tehetnek.
