Csak a csoda segíthet

Csalódottság?

Jelen esetben olyan furcsa ez a szó. Furcsa, mert mi tagadás, a mérkőzést követően rendkívül elkeseredetten, de mondjuk ki, csalódottan is ültünk a helyünkön. Természetesen másra számítottunk. Abban a pillanatban senkit sem érdekelt, hogy Ausztriában megközelítőleg annyi a hivatalos bíró, mint hazánkban az igazolt felnőtt játékosok száma, hogy az ellenfél svéd szövetségi kapitánya még a tengerentúlon játszókkal is számolhat, hogy odaát nemcsak mondják, mindenünk a hoki, hanem az állami sportvezetők tesznek is érte. Nálunk? Hagyjuk…

Ausztria–Magyarország 6–0.

Ez az eredmény – és a dánok sikere a németek fölött – egyben azt is jelenti, csapatunktól olyan földöntúli bravúr kellene a bentmaradáshoz, mint mondjuk labdarúgó-válogatottunknak a világbajnokságra kijutáshoz. Távol álljon tőlünk, hogy bánt-suk a focistákat, mindazonáltal mégsem említenénk egy lapon a két társaságot. Nem, mert ez az együttes 0–6 után is olyan szeretnivaló, mint volt előtte. Csoda-e, hogy ezen rémisztő találkozót követően úgy két-két és fél ezer honfitársunk ünnepelt felállva, ezer kilométerre a hazától?

Természetesen a drukkerek is mást vártak. Érthető. A kedvencek elképesztően elkényeztették az értük rajongókat. Bravúrok, könnyfakasztó bravúrok sorával szereztek meseszép pillanatokat (a felejthetetlen mérkőzések felsorolásától már csak azért is tekintsünk el, mert kis túlzással megtöltené az oldalt…), voltaképpen álomországba ringattuk magunkat. Hogy joggal A-csoportos a Pat Cortina irányította alakulat, hogy ide való, ezután a meccs után sem kérdőjelezheti meg senki! Még akkor sem, ha Ausztria ellen nyomaiban sem emlékeztetett magára, akkor sem, ha érik a divízió 1…

Noha a két ország nemzeti együttese legutóbb 24 éve mérkőzött meg egymással (B-vb, 2–0 oda), jól ismerték egymást a felek. Az osztrákokon az elején egyértelműen érződött, tartanak az ő ligájukban, az EBEL-ben is edződő mieinktől, idegesek voltak – sajnos játékosainknak ezt nem sikerült kihasználniuk. Pedig ezúttal emberelőnyben is próbálkozhattak, ráadásul nemegyszer. A kiegyenlített első harmad utolsó percében azonban Thomas Koch egyéni villanása egy csapásra megváltoztatott mindent. A gól önbizalmat adott a riválisnak, és mély gödörbe lökte csapatunkat. A második felvonás erre visszavezethetően borzalmasan alakult: a kapkodó, ideges, esetenként gyermeteg, rájuk nem jellemző hibákat elkövető hokisaink között felszabadultan cikáztak az osztrákok – más kérdés, hogy mind a három góljukat a Buffalo Sabres klasszisa, Thomas Vanek fémjelezte sorauk ütötte (sorrendben Koch, Setzinger, majd maga Vanek).

Jól példázza az összeesést a statisztika: az első (19.13) és a harmadik (23.56) találat között öt perc sem telt el…

A harmadik harmadban sem változott semmi, a mieink beletörődtek a vesztükbe, az osztrákok akarata érvényesült (ütöttek is még két gólt), a magyar szurkolók hangosan énekeltek.

Bizarrul hangzik, de nem járunk messze az igazságtól, ha megemlítjük az itt oly sokszor hangoztatott kijelentést, hogy a fehéroroszok elleni 1–1 után „könnyebb” lett volna megnyerni a harmadik harmadot, mint az alsóházban három találkozón kiharcolni a bentmaradást. Már csak az újabb csoda segíthet…