Vezette: Puhl – 30 éve – Szöllősi György jegyzete

PUHL SÁNDOR olyan időszakban képviselte a magyar futballt a világelitben, amikor játékosaink, csapataink közül erre senki sem volt képes. A mi – sokáig Détári Lajosért rajongó – nemzedékünk magyar futballsztárja a kilencvenes évek közepén meglehetősen abszurd módon már leginkább egy játékvezető, Puhl Sándor volt. Ő persze nem lőtt gólt, nem nyert trófeákat, de legalább ott futott, sípolt a világ legnagyobb stadionjaiban, a korszak legnagyobb játékosai között, és a tiszteletére felhúzták a magyar zászlót ma harminc éve a világbajnoki döntő helyszínén, a Los Angeles-i Rose Bowl árbócára. Ha úgy tetszik, ő lett az első magyar, aki „megnyert” egy futballvilágbajnoki döntőt. Persze némileg erőltetett a gondolatmenet, mint az összes többi, amellyel vigasztaltuk magunkat, amikor jobb híján beletörődtünk, hogy a magyar labdarúgás közönségkedvence egy bíró. Ez azonban mindössze a futballunk többi szereplőjének a kritikája, maga Puhl valóban óriási sztár volt a bíráskodásban és általában a futballvilágban. 39 évesen jutott a szakma csúcsára, vb-döntőt vezetett, ami sem azelőtt, sem azóta nem adatott meg magyar játékvezetőnek, ráadásul általános megelégedésre tette a dolgát a brazil–olasz fináléban, hogy az év végén, majd még háromszor a világ legjobb játékvezetőjének válasszák. Egyedi, könnyed, empatikus, mégis kérlelhetetlenül szigorú és magabiztos stílust hozott a bíráskodásba, ahol az is újszerű volt, hogy fizikailag is felvette a versenyt a játékosokkal. Futásban legalábbis, hiszen 14 évesen kezdte a bíráskodást, és fénykorában sem volt sokkal idősebb a futballistáknál, akkoriban még ritkaság volt a fiatalos és atletikus játékvezető az idősebb, nemegyszer pocakos, jobbára labdarúgókból lett bírók között.

Az évforduló kapcsán illik azt is feleleveníteni, hogy Puhl döntője mögött az ő hatalmas és kétségtelen szakmai erényein túl ott volt a FIFA végrehajtó bizottságától 12 év után éppen búcsúzó Szepesi György és több magyar kollégája sportdiplomáciai erőfeszítése is. Az amerikai vb előtti chicagói kongresszuson Szepesi kérésére tüntette ki a FIFA Hidegkuti Nándort és Puskás Ferencet, majd alighanem ő, a FIFA játékvezetői bizottságában tevékenykedő korábbi magyar sztárbíró, Palotai Károly és a magyar bírókért rengeteget dolgozó Nagy Miklós lobbitevékenysége kellett ahhoz, hogy az illetékes bizottság és főként Sepp Blatter FIFA-főtitkár Puhl Sándorra bízza a világ legnagyobb presztízsű futballmeccsének dirigálását.

Ha választhatunk, akkor természetesen inkább a csapatunk vegyen részt egy nagy tornán, mint a játékvezetőink, de miért ne lehetne ott az elitben a magyar futball mindkét kategóriában? S miközben persze örülök, hogy a most véget ért Európa-bajnokságon végre megint a magyar válogatottnak is szurkolhattunk, s hogy a román futball delegáltjaként volt ott egy kiemelkedő tudású magyar játékvezető is a nagykárolyi Kovács István személyében. Azért van bennem hiányérzet amiatt, hogy Kassai Viktorék 2016-os szereplése óta az MLSZ-t nem képviseli játékvezető az Eb-ken és vb-ken. Pedig Zsolt István, Palotai, Puhl, Kassai és a többi nagy előd emléke kötelez.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!