Muhamed Besic: Az álomautók sem tettek boldoggá
| NÉVJEGY: MUHAMED BESIC |
 Született: 1992. 09. 10., Berlin |
– Igaz, hogy az előző idényben a szerb élvonalból végül kieső Szpartak játékosaként jószerével bezárva érezte magát Szabadkán?
– Előzőleg sohasem éltem ilyen kis városban, persze az emberek kedvesek voltak, az utcán bárkivel el lehetett beszélgetni, de én a nyüzsgést, a pezsgést szeretem – válaszolta lapunknak adott interjújában Muhamed Besic, aki 2012 és 2014, majd 2021 és 2024 között szerepelt a Ferencvárosban, egy-egy Ligakupa- (2013) és Magyar Kupa-aranyérem (2022) megszerzése mellett háromszor lett bajnok (2022, 2023, 2024), jelenleg pedig a szerb első osztályú OFK Beograd labdarúgója.
– Ilyen szempontból akkor Belgrádban minden rendben?
– Főleg, hogy kiderült, a nyáron a Crvena zvezdába igazoló korábbi ferencvárosi játékossal, Mohammed Abu Fanival egy épületbe költöztünk. Vicces volt, a liftben találkoztunk, ő a tizedik emeleten, én a nyolcadikon bérelek lakást. Mindketten szerettünk a Fradiban játszani, figyelemmel követjük a klub eredményeit. Szóval itt, Belgrádban is téma a Ferencváros.
– Szeptember tizedikén töltötte be a harmincnégyet: a sok megpróbáltatás után nem unja a játékot?
– Még nem tudom abbahagyni, az előző idényben is több mint húsz tétmeccsen futballoztam. Sok fiatal van a csapatnál, hallgatnak, felnéznek rám, jól érzem magam. A hétköznapokban a legnagyobb gondot a családom hiánya jelenti. A feleségem és a gyerekek év közben Mallorcán vannak, ha tehetik, meglátogatnak. A múltkor Manchesterben töltöttünk együtt néhány napot, ott is van házunk.
– Igazi világpolgárként is büszke bosnyák, sőt hazája első világbajnoki szereplése alkalmával, 2014-ben Lionel Messit őrizte a csoportmeccsen, a találkozó lefújása után mégsem kérte el a dresszét. Miért?
– Mert a bosnyák válogatott meze fontosabb. És ezt nem azért mondom, mert önző vagy beképzelt lennék. Sportolóként nem tartom szerencsésnek a behódolást, legyen szó akár Lionel Messiről. A teljesítményét, a státuszát tisztelni kell, és elismerni, ez természetes, de feljebbvalóként tekinteni rá szerintem hiba.
– Egyszer azt mondta, az a 2014-es torna megváltoztatta az életét. Ezt hogyan értette?
– Hát úgy, hogy amíg nem tapasztaljuk, elképzelni sem lehet, micsoda élményt és lehetőséget kínál a világbajnokság. A hangulat, a sok utazás, a szurkolók vonulása, no meg az, hogy ott tényleg a legjobbakkal futballozhatunk. Az idei világbajnokságon is szerepelt a válogatottunk, s több játékosunkra is lecsaptak a nagy klubok, van, aki a Juventusba, más a Newcastle-be igazolt.
– Ön pedig a 2014-es vb-t követően a Ferencvárosból az Evertonba.
– Ha nincs a világbajnokság, talán még ma is a Fradiban játszom. Imádtam ott futballozni, de fiatal voltam, mennem kellett tovább az álmaim útját. Készen álltam a kihívásra, mert Magyarországon megszoktam, hogy nyomás alatt kell játszani. Első idényemben huszonhárom Premier League-mérkőzésen léptem pályára, később pedig hívott a Tottenham. Csak éppen a klub nem engedett el.
– Hogyhogy?
– Kétezertizenhat nyarán érkezett Ronald Koeman a kispadra, és azt mondta, maradjak, számít rám, játszom nála, minden adott a sikerhez. A liverpooli vezérkar új ajánlatot tett elém, én pedig aláírtam. Aztán jöttek a sérülések… Háromszor szakadt be a combhajlító izmom, két-három hónapokat kellett kihagynom.
– Mit gondol, ha nincsenek a sérülések, eljuthatott volna a Manchester Unitedbe vagy a Liverpoolba?
– Senki és semmi sem állított volna meg. Csupa izom voltam, mentálisan is tökéletes állapotban, hiszem, hogy bármelyik angol topklubban futballozhattam volna. Csakhogy ilyen az élet. A sok megpróbáltatás erősebbé tett. Előtte meglehetősen agresszív srác voltam, de abban az időszakban megtanultam, mi fontos igazán az életben. Lehiggadtam.
– Berlinben született, édesanyja családja Doborovciból, édesapjáé Falesiciből származik, az első tetoválására pedig azt íratta: Bosanac. Vagyis bosnyák. Mit jelent önnek Bosznia?
– Németországban nőttem fel, de mindig is tudtam, hová tartozom. Annak idején hívtak a német utánpótlás-válogatottakba, ám odahaza leültem édesapámmal, és azt mondtam neki, én Boszniát szeretném képviselni. Egyetértett velem. Karrierem során nem mindig a legjobb döntést hoztam, de akkor igen.
– Egyszer azt mondta, három év alatt tizennégy autója volt, de amikor beült az új Lamborghinijébe, azt érezte, rendben, és most mi következik? Mi hiányzott akkor az életéből?
– Ez pontosan így történt. Csak ültem, és nem éreztem boldogságot, hiába vettem álomautókat. Szerintem sokan éreznek így a sportolók közül, akik a csúcsra jutnak. Amikor mindened megvan, felteszed a kérdést magadnak: és akkor most mi következik? Elveszettnek éreztem magam. Viszont innen is talpra álltam, átgondoltam egy csomó mindent, rengeteget olvastam, no meg az iszlám vallás is segített – erről a gyermekeimnek is sokat mesélek.
– Mit szeretne feltétlenül megtanítani nekik abból, amit önnek hosszú és időnként fájdalmas utazás árán kellett felismernie?
– Hogy a hitet sohasem szabad elveszíteni! Noha távol vagyunk egymástól, megpróbálok a támaszuk lenni, mindenben ott állni mögöttük.
– Egy korábbi interjújában azt mondta: nincsenek barátai, csak a párjában és a szüleiben bízik. Ennyire magányossá tette a hírnév, vagy csak nehezen enged közel magához másokat?
– Volt időszak, amikor tényleg iszonyú magányos voltam, az elülső keresztszalag-szakadásom után kihívást jelentett a talpra állás, álmaim kapujába érve kellett szembesülnöm a nehézségekkel. Kilenc hónapig csak edzettem, nem találtam az utamat, senkivel sem volt kedvem beszélgetni.
– Játszott világbajnokságon, a Premier League-ben, sok pénzt keresett, mégis egy Lamborghini volánjánál érezte magát üresnek. Harmincnégy évesen már tudja a választ arra a kérdésére, hogy akkor most mi következik?
– Csak élvezni akarom a karrierem utolsó időszakát, nincsenek nagy elvárásaim. Aztán pedig szeretnék Mallorcán megöregedni.
