A 120 éve született Sebes Gusztáv a sikerrel is összefonódott

Kezdem egy kérdéssel, amelyet joggal tesz fel elemzésében Gabay Balázs (bunteto.com): „Sebes életútját politikai, világnézeti szemüvegen keresztül is érdemes nézni: hithű kommunista volt, szolgálta az állampártot, mely fizikai és szellemi értelemben is vasfüggöny mögé zárta az országot – évtizedekre. Le lehet-e hámozni az egyik réteget a másikról? Foltot hagy-e a makulátlan szakmai múlton a politikai igazodás?”

Nem tisztem és szándékom a válasz, mindenki tegye meg világnézete, indulata szerint, születésének 120. fordulóján maradok a futballnál, amennyire lehet. Ráadásul a legsikeresebb korszakát (Aranycsapat) elő sem hozom, előkerült már annyiszor, hogy érdekes(ebb) legyen, mi történt – előtte és utána.

A későbbi kapitány Scharenpeck Gusztávként látta meg a napvilágot. Egy ferencvárosi bérkaszárnyában nőtt fel, mint mesélte, második elemiben József Attila osztálytársa volt, később sejtetni engedte, hogy a költő prózájának (Csoszogi, az öreg suszter) morgós, ám jólelkű főhőse az édesapja. Annyi bizonyos, hogy cipészműhelye volt.

A gyerek – kortársaihoz hasonlóan – szinte egész nap a Vásártéren rúgta a labdát, példaképe Schlosser Imre lett. „Még azzal is megpróbálkoztam, hogy járás közben olyan görbén tartsam a lábam, mint Slózi” – írta később könyvében (Örömök és csalódások, Gondolat, 1981) megerősítve, mennyire rajongott a gyerekkori angolkór miatt görbe lábú klasszisért.

Sokan kerestek játékosokat a Vásártéren, így került a kis Scharenpeck 13 évesen a Műszaki Dolgozók Sport Egyesületébe (MDSE). Centert játszott, első meccse győztes volt (Csillag SE, 2:1), gólt is rúgott. Amikor a Vasas toborzót hirdetett (1920), persze hogy megjelent, a pedagógusnak sem utolsó edző, Frontz Döme őt is kiválasztotta. Szerette, de kemény volt vele. Amikor például a BTC elleni bajnokin (1:0) egy elfutás után nem passzolt középre Markusovszkynak, de belőtte a labdát a rövidbe, kapott hideget-meleget, mondván, az önzés nem járja, első a csapat.

Közben szervezett munkás lett, s mint ilyen munkanélküli, így kiment Franciaországba, 1924 és 1927 között nem játszott itthon. Hazatérve egyből a Vasasba ment, ahol Frontz Döme már profinak szerződtette volna, de ő ragaszkodott ahhoz, hogy dolgozzon. Az MTK amatőrjeinél jelentkezett, Weisz „Ági” intéző jóvoltából ott lett Sebes a Scharenpeckből. 

Ment neki a játék, ezért a profi Hungária szerződést ajánlott neki, de ragaszkodott a munkához. „Nem biztos, hogy az egyesületben mindenki egyetértett velem, de tudomásul vették, hogy ez a csendes, szorgalmas, Scharenpeck Gusztáv nem akar hivatásos labdarúgó lenni” – írta magáról könyvében. Nos, Brüll Alfréd tulajdonos így is segített neki, nem csupán a heti 20 pengő fizetéskiegészítéssel, azzal is, hogy előbb a Süss-gyárban (később: MOM), majd az Elektromos Műveknél alkalmaztatta.

A Hungáriában 1929. május 26-án mutatkozott be (Somogy, 5:2), majd június 9-én lőtte első gólját a kettőből az NB I-ben: „A 41. percre a Hungária ötödik kornere esik. Ezt Hirzer irányítja, Vincze röviden fejeli ki, Sebes pedig helyezve befejeli. 2:1” Az a vélemény, hogy „Sebes még csak kialakulóban van”, de aztán a Hungária 1939-es feloszlatásáig 193 meccset jegyez a Hungária úton. Az utolsó évadban bajnok lehetett volna a Hungária, de Iványi Mihály bíró „döntetlenre hozta” az Újpest elleni rangadót, így a kor kívánalmainak megfelelően gólaránnyal a Ferencváros lett a bajnok. Majd „Brüll Alfréd összehívta a játékosokat a Savoy kávéház első emeleti különszobájában. Javaslatot tett az egyesület szüneteltetésére vagy feloszlatására. Garantálta a játékosok járandóságának kifizetését”. 

A háború után 39 évesen még játszott hat meccset az MTK-ban („Az »öreg« Sebes, amíg tüdővel bírta, egészen jól mozgott”), ám 1945 őszén már az Edzőtanács (ET) első embereként nyilatkozik. Leginkább arról, hogy „a Szovjetuniótól kell példát vennünk”. Hamar jó helyzetbe került a kommunista pártnál, azt mesélte, ő fogadta a szovjet csapatokat Budafokon, a könyvében viszont ez áll: „Budafokra 1944. december 25-én bejöttek a szovjet katonák. Néhány nap múlva tolmács kíséretében egy szovjet hadnagy jelent meg a lakásomon, és fölkért, hogy kövessem a parancsnokságra.” Ahol „a szovjet parancsnok tájékozottsága nagyon meglepett. Elém jött, bemutatkozott, s így folytatta: »Önt már névről ismerem. Tudom, hogy régi munkásmozgalmi múltja van«.”

A válogatottal 1948 augusztusában került szorosabb viszonyba Sebes Gusztáv. Az addigi szövetségi kapitány, Gallowich Tibor egészsége megromlott, de az is számított, hogy a szociáldemokraták híve volt, így távozni kényszerült a válogatott éléről. Válogató bizottság jött, ám Sebes, Kléber Gábor és Mandik Béla számolhatott azokkal, akiket Gallowich már foglalkoztatott, így Grosics Gyulával, Lóránt Gyulával, Bozsik Józseffel, Zakariás Józseffel, Kocsis Sándorral, Hidegkuti Nándorral és Puskás Ferenccel (hogy csak a későbbi Aranycsapatból szemezgessünk).

„Hiába fűzte a válogató bizottság tagjait több évtizedes barátság egymáshoz, a nézeteltérések most már csak egyetlen pontban oldódtak fel: közös megegyezéssel mondtunk le megbízatásunkról” – foglalta össze a mindössze négy közös mérkőzés tanulságát Sebes, aki 1949 januárjától egyedül volt szövetségi kapitány.

„Sohasem szabad féltékenységből, hiúságból visszautasítani bárkinek a segítségét” – adta ki a jelszót, ám a kortársak szerint nem feltétlenül igazodott hozzá. Egykori főszerkesztőnk, Feleki László mesélte, egy bécsi osztrák–magyar után megírta, hogy Bukovi Márton a szünetben felrázta a csapatot, Sebes kikelt magából, mondván, kizárólag az ő tanácsainak volt köszönhető a győzelem.

Mindenesetre a lényeg, hogy az Aranycsapat kapitányaként 69 mérkőzéséből ötvenet megnyert, s csak hetet veszített el 1956. június 9-ig. Akkor mondatták le a posztról, az év addigi három veresége már sok volt. Senkit nem érdekelt, hogy a csapattal nyert olimpiát, Európa-kupát és második volt a világbajnokságon. 

És most már jöhetett a kritika. Hogy előbb miért nem, az a Népsport szerint összefüggött azzal, hogy hatalmi helyzetben volt. „A félelem megállította a segítő kezeket. Nem sokan segítettek tulajdonképpen Sebes Gusztávnak. Bármit mondott az utóbbi években, készséggel bólintottak, hogy úgy van, esetleg azt mondták: nagyszerű, zseniális.”

Sértett ember lett némi üldözési mániával. A melbourne-i olimpiára hiába neveztünk, nem indultunk futballban. „Nem vitatkoztam. Megértettem, hogy labdarúgóinkat éppen azért nem küldik ki az olimpiára, mert még én válogattam össze őket. Ez volt a futball mellőzésének igazi oka 1956-ban” – vélte könyvében. 

Nyugdíjba ment, de aztán szaktanácsadóként segítette az Újpesti Dózsát, a Bp. Honvédot is. A válogatott útját is figyelemmel kísérte, az UEFA alelnökeként ott volt az 1958-as svédországi világbajnokságon, amelyen a csoportkörben kiestünk. Emlékei szerint a Wales elleni sorsdöntő mérkőzés (1:2) előtt Stockholmban „reggel a szállodában felszóltak a szobámba a portáról, magyar játékosok keresnek. Lesiettem. Ott vártak a fiúk, Bozsik, Sándor, Hidegkuti, Tichy, Szojka, Budai, Kotász. Körülvettek, elmondták, mi a helyzet a csapatban, a vezetésben. Végül egyszerűen azt kérték, menjek velük, vegyem kezembe a vezetést, még nincs elveszve minden, segítsek nekik.” Erre persze nem kerülhetett sor.

Két évvel később jött „Walter Ulbricht elvtárs személyes kívánsága, hogy a legrövidebb időn belül vegyem át az NDK futballsportjának vezetését”. Igent mondott, de hiába várta, hogy hívják. Kiderült, hogy valaki a nevében lemondta a megbízatást, máig nem tudható, ki volt.

Később tanácsaival még segített bajba jutott csapatokon, de nem mondható, hogy megbecsülték, számontartották. Amikor Puskás „Öcsi” 1981-ben hazajött, ő pedig hőse lehetett az Aranycsapat című filmnek, igazán jó napjai voltak, kivirult örömmel magyarázott, segített.

Sebes Gusztáv 1986. január 30-án hunyt el. A közlemény sablon a javából: „Halálával a magyar sport egyik kiemelkedő egyéniségét vesztette el, aki tevékenységével meghatározó szerepet töltött be szocialista sportmozgalmunk fejlesztésében.”

Ennél még egykori ellenlábasai, ellenségei is több érzéssel beszéltek róla.