A szabadság élvezete – Nádas Péter sajátos futóvilága

Futásról írni, beszélni talán senki sem tudott olyan higgadt alapossággal, szenvtelen szenvedéllyel, tárgyilagos lényeglátással, mint az augusztus 26-án, 83 évesen elhunyt Nádas Péter. A kortárs világirodalom klasszis szerzője személyes tapasztalatairól így vallott 2024-ben a Glamour magazinnak adott interjújában: „Ma már sajnos nem futok, de a futás évtizedekig azt a napi élményt adta, hogy miként vagyok a természetbe belefűzve, s miként vagyok függő a saját lélegzetvételemtől. Az ember a saját lélegzetével fut, nem a lábával. Futás közben a lélegzete válik a léte centrumává. Ebben van valami őrületesen személytelen. Tisztán a fizikumnak adom át a szót. Rövid távon bele lehet még szólni akarattal, hosszú távon már alig. A személyiségem legfeljebb a tapasztalati tömegével szól bele a futásba, mégis sokkal inkább az adottságaim. A légzés a fizikán túlival, az Istenekkel, az univerzummal vagy az útvonal adottságaival, a hőmérséklettel, a páratartalommal áll kölcsönös kapcsolatban.”

A háborús időkben, Budapesten született, 1984-ben a Zala megyei Gombosszegre költöző író világának Károlyi Csaba Egy teljes év címmel beszélgetőkönyvet szentelt, ebben olvasni: „Az a jó futás, amikor a testednek nincs többé tömege, csak a lélegzeted, ami mintegy átveszi az egészet, ami te vagy. A talpadban érzed az utat, a cipődön keresztül is érzed. Huszonöt éven át futottam egyszerű tornacipőben, ma már el nem tudom képzelni, miként bírtam, de később, a jó cipőben is éreztem az odacsapódást, a gördülést, mert a jó futásnál az ember gördül, a sarkával ér le, és a lába ujjával hagyja el a talajt. Érzi, hogy mi van közötte, tehát ez egy érzet.”

Nádas Péter Október, november című elbeszélése (először a Jelenkor 1988. november 1-i számában jelent meg, majd 1989-ben az Évkönyv című kötetben) lenyűgözően pontos leírást kínál a futás lélektanáról, Jack Lovelockot, az új-zélandiak 1936-os olimpiai bajnokát is említve: „A futó embert különben se a lába viszi, hanem a lélegzete. Lovelockról írják, hogy nem a lábával, hanem a fejével futott. S minél egyenletesebben lélegzi be iramának üteméhez szükséges levegőjét, annál érzékletesebben ömlik át belé a másként fagyosnak és lelketlennek bizonyuló külvilág. Pillantását nem kormányozza személyes érzelem, nem ezek viszonzására vár: lát és mozog a látvány. Nem foglalkozik se széppel, se csúnyával. Tekintete mérnöki szigorral fölméri a talaj egyenetlenségeit, bár nem az orra elé pillant, hanem valamivel távolabbra, s így az elméje is mechanikusan munkálkodik a léptek egyenletességéhez szükséges adatokkal: számít, viszonylatokat képez, ítél és irányít. Nincsen szüksége többé az akaratára, mégis bensőséges élményévé válik a legyőzendő ellenállás minden részlete, a légmozgás ereje, iránya, a levegő hőmérséklete, illata, és a talpával gördülő, egész lényét átható talaj. A futás kapcsolatteremtés mindezekkel. Az elemekkel való változékony kapcsolatban kialszik és elenyészik a fotóban az indulat. Indulat híján önkéntelenné válnak a képzettársításai. Nem ő gondolkodik, hiszen ennyi dolgot egyszerre csupán érezni tud, hanem az elméje elfogulatlan érzései által gondolja őt. Teste forró. Ám nem olyannak gondolja, amilyen máskülönben lenni szeretne. Izzadásának sava kioldja pórusaiból az illatos zsírokat. Ágyéka lehűl. Vannak emlékei, de köznapi vágyak és közönséges késztetések nélkül, ezek nem rajzolnak határozott képeket, mint ahogyan gondolkodása se keres fogalmakat. Mintha túllépne a képek világán, de még innen lenne a fogalmakon. Ha valamilyen oknál fogva nem futhatok, mintha egyetlen kábítószeremet erőszakosan megvonták volna tőlem. Akkor egy minden eddiginél kiegyensúlyozottabb és hosszabb futásra vágyom.”

A függőséget szóba hozta Simonyi Balázs Nem azé, aki fut című 2021-es podcastjének vendégeként is: „Droghoz nem hasonlítanám, de kötöttség. A saját humán jelenlétemhez való kötöttség, amely a szabadság szinonimája. Át tudom élni hosszan tartóan a saját szabadságomat.” És hogy mi hajtotta őt? „A szabadság, a futás élvezete, az őrületes élvezete, az, amit kivált, az, amit velem tesz, hogy én egy ugyanolyan állat vagyok, mint egy őz, egy róka vagy egy kutya, csak más a futási ritmusom, mások a távok, amiket bírok, és sebességek, amiket nem bírok. A legnagyobb örömöt a terepfutás okozta. Hóban, éjszaka, holdfénynél.”

Az említett beszélgetésben kitért arra, hogy tizenévesen egyfajta szökési vágy indította útnak, és bár az élsport mindig taszította, elismerte, Emil Zátopek futásait szerette nézni. A versengés nem izgatta: „Senkivel nem megyek el futni. Talán kétszer próbáltam, de nagyon rossz. Férfiakkal eleve nem lehet futni, a legtöbb versenyezni kezdene, hogy ő a jobb, de hát én azt leszarom, soha, semmilyenféle versenysport nem érdekelt. A teljesítmény sem, soha nem mértem, hogy mennyit futok, vagy mennyit nem futok.”

Ám Nádas Péter továbbmegy ennél: határozottan elutasító a versenysporttal kapcsolatban, érvei erősek és elgondolkodtatók. „Háborúban születtem, nagyon sokat kellett azon gondolkodnom, hogy mi vezet oda. És a versengés, a versenysportok oda vezetnek. Ezek onnan jönnek és oda vezetnek. Az európai típusú civilizáció most például épp nem tud leszokni róla, pedig nagyon le kéne szoknia róla, mert olyan rendszereket épített föl, amely a növekedés határait nem ismeri fel. Ezért aztán a sportban szükséges neki a dopping és a környezetszennyezés. A kettő ugyanaz. Egy futóból a gól örömét soha nem tudom kihozni. Egy futó arcán ilyesmi sosincs. A futás más, nagyon individuális. Futókból háborús hadosztagot nem lehet csinálni, futballistákból lehet. Futballdrukkerekből is lehet. Futókból nem lehet. Az egyikből egy békés embertípus jön ki, a másikból egy háborús. Leolvasható: egy futóverseny közönsége még soha nem verte meg a rendőröket, és nem dobálta meg őket kövekkel.”

Maradjunk még Nádas Péter és a futball ellentmondásos viszonyánál, bár ha az alábbi interjúrészletet olvassuk, nem is az ellentmondásos a helyes kifejezés. Minden tiszta, minden egyértelmű.

„A futball végképp nem érdekelt. Nem értettem, hogy mit művelnek ezek a szerencsétlenek a pályán. Engem a csapatszellem nem lelkesít. Zavart az ordítozás, a közös őrjöngés. Néha beállítottak a kapuba, ha nem volt éppen más, de azt sem értettem pontosan, hogy mit kell ott csinálnom. Nem szívesen vetettem le magam a földre, ordítottak is miatta. A mai napig nem értem, hogy mi történik a nagy kavarodásban. Egyszer egy koreai gyerek, mégpedig a legjobb barátom, Kim Jang Szu, véletlenül ágyékon talált a labdával. Ahhoz fogható fájdalmat csak akkor éreztem később, amikor átlyukadt a gyomrom. Ott hagytak a pálya szélén fetrengeni, mentek tovább. Ezzel a rúgással a labdarúgó-pályafutásom véget ért. A futball távol állt a családom hagyományaitól. A túra, az evezés, a síelés és a tornászat vastagon beletartozott: a talajtorna, a csoportos torna, a művészi torna is.”

A szemelvény A szabadság lendülete című kitűnő interjúból való (megjelent a Hévíz művészeti folyóirat 2016/4-5. számában), a riporter, Szegő János tíz oldalon keresztül kérdezi az írót egyetlen témáról: a sportról. Többször hivatkozik a forrásra Takács Márton sportújságíró, aki 2022-ben, 80. születésnapja alkalmából nagy gonddal és szeretettel készített összeállítást az Eurosport oldalán Nádas Péter futóvilágáról (a cikk jelen válogatáshoz is hasznos útmutatóul szolgált). A tíz évvel ezelőtti beszélgetésben kerül elő az alábbi történet: „Gombosszeg és Pálfiszeg között van egy gyönyörű völgy, nagyon szerettem arra futni. Pálfiszegen van a legtöbb tehén, több, mint bárhol másutt a környéken. Egyszer egy idős asszony hajtotta őket az út menti ösvényen, aki azt kiabálta nekem, mikor elfutottam mellettük a kisgatyámban, hogy: De szép lába van, hallja-e? Ezt még a szemembe nézve kiabálta. Aztán, amikor elhagytam nagy vidáman, azt kiáltotta utánam, hogy ha ilyen lábam lenne, én is futnék, de az enyém rondán visszeres! Valamit még vissza is szóltam neki, mintha mi sem történt volna, futottam tovább, de a figyelem, a lépés és a lélegzet harmóniájának valamiként mégis vége lett. Ahogy a látótávolságából kikerültem, az én szép lábam, mintha ez az asszony megátkozott volna, kibicsaklott. Abban a pillanatban, ahogy a külső figyelem szempontjából szemléled magad, ez az állati megszűnik, és akkor csak a terep van. A terep pedig ellenségesen viselkedik az emberi futással.”

Tornászminták a családban

Nádas Péter családi sportkötődéseiről így beszélt a Hévíz folyóiratban közölt, 2016-os interjúban: „Az anyám sportoló volt. Az MTE, a Munkás Testedző Egyesület és a Vasas tornásza, később edzője. Női tornát vezetett, és ebben a minőségében nagyon népszerű figura volt a munkástornászok körében. A Klári. Az apánk is jó tornász volt. Igen büszke volt szertornászi képességeire. Úsztak, túráztak, eveztek. Én nem örököltem ezeket a képességeket, engem ez az egész, úgy, ahogy volt, nem érdekelt. Az öcsém azonban örökölte. Nem értettem, mit művelnek, vagy miért lenne ez nekem érdekes. Az atlétikához sem ügyességem, sem bátorságom nem volt. Anyánk néha próbált rávezetni, de sikertelen kísérletek voltak. Túrákra vagy evezésre persze cipeltek magukkal.”

Az említett fivér Nádas Pál, akinek a kezdeményezésére alapították a Magyar Paralimpiai Bizottságot, 2001 és 2007 között a szervezet elnöke is volt.