Bob Beamon csak akkor tudta meg, mekkorát ugrott, amikor lábra is átszámolták neki
Egyszeri óriási ugrás volt a mexikóvárosi, de nem előzmény nélküli kísérlet. Más kérdés, hogy hiába volt Ralph Boston mögött 807 cm-rel második az 1967-es winnipegi Pánamerikai Játékokon, és hiába nyert meg 1968-ban 23 versenyéből 22-t (szabadtéren az összeset), az olimpia előtt elért 833-as egyéni csúcs és a megengedettnél erősebb hátszélben villantott 839 (ez normál körülmények között világrekord lett volna, 1968-ban a szovjet Igor Ter-Ovaneszjan és Beamon nem hivatalos edzője, az amerikai Boston tartotta a csúcsot egyaránt 835 cm-rel) is fényévekre van a 890-től.
Merthogy a mexikóvárosi olimpia távolugródöntőjében első kísérletre ekkorát ugrott Bob Beamon. Maga sem tudja, hogyan. Eleve alig sikerült kvalifikálnia magát a legjobb 16(!) közé, a selejtező 35-ös mezőnyében már két rontott kísérletnél járt, amikor harmadik nekifutását valószínűtlenül messziről kellett indítania, hogy ne lépjen be, és jellemző Beamon mexikói formájára, hogy így is 819 cm-re repült, és a második legjobb eredménnyel jutott be az esti fináléba.
Ott negyediknek ugrott, előtte hárman rontottak. Tökéletes volt a lécfogása, valószínűtlen ívben lőtt ki és ért homokot, szinte kirepült a világból. (Évekkel később „Az ember, aki tudott repülni” címmel írta meg önéletrajzi könyvét, egy amerikai újságíró pedig úgy fogalmazott, hogy Beamon olyan volt, mint aki villámot látott…) Nemcsak saját magát, de – és ez a fontosabb – a mezőnyt is sokkolta (mint Németh Miklós gerelye 1976-ban): az első sorozat után mindössze három ugró volt képes egyáltalán a nyolc métert túlszárnyalni. Ebben persze szerepet játszott az is, hogy éppen Ter-Ovaneszjan első kísérlete előtt leszakadt az ég, és innentől végig esőben zajlott a döntő. De ennél is fontosabb, hogy a riválisok képtelenek voltak megemészteni Beamon űrugrását. Ter-Ovaneszjan a brit címvédőhöz, Lynn Davieshez fordult, és azt mondta neki: „Ehhez képest mi kisfiúk vagyunk…” Davies pedig azt mondta Bostonnak, Róma bajnokának: „Most elég hülyén nézhetünk ki…” Az angolszász sportsajtóban még hosszú évekig Beamonesque-nek hívták, ha valaki ilyenformán agyonverte a mezőnyt.
Maga Beamon elsőre csak azt tudta, hogy nagyot, vélhetően egyéni csúcsot ugrott (az egyik versenybíró már akkor a fülébe suttogta, hogy „Fantasztikus!”, amikor kikászálódott a homokból), húsz percet viszont várnia kellett, amíg kihirdették a pontos eredményt, mert az elektronikus mérőrendszer csak 860 cm-ig volt kalibrálva. Kerítettek egy hagyományos mérőt, a bírák kicsit hitetlenkedtek, majd kiírták a 890-et. Mivel Beamon méterben egyáltalán nem tudott számolni (nem mellesleg: 14 éves koráig olvasni sem…), Ralph Bostontól hallotta meg a hírt: 29 láb, 2 és fél hüvelykre repült, 21 és 2/3 hüvelykkel, azaz 55 centivel döntötte meg Ter-Ovaneszjan és Bolton világcsúcsát.
A verseny eldőlt, a 22 éves srácból menthetetlenül olimpiai bajnok lett, és a hírt a teste nem is bírta feldolgozni: úgynevezett kataplexiás rohamot kapott. Ez hirtelen érzelmi behatásnál fordulhat elő, azonnali izomgyengeséggel, majdhogynem bénulással jár. Beamon is összeroskadt a gödör mellett, és csak percek múlva sikerült lábra állítani. Egyet még ugrott (804 cm-t, azzal is ötödik lett volna), majd eltekintett a maradék négy kísérletétől. Hetvenegy centit vert az egyéni csúccsal második NDK-s Klaus Beerre. Jesse Owens akkor hihetetlen 1935-ös 813 cm-es rekordja óta Mexikóig 33 év alatt 22 centit fejlődött a férfi távolugrás. Mexikóvárosban néhány másodperc alatt 55-öt.
Magyarázat azóta sincs a páratlan ugrásra. Persze a ritka magaslati levegő sokat tett hozzá, a hátszél is éppen 2.0 m/s volt, azaz a még megengedett – Beamon maga azonban egy korábban nem próbált új módszerre fogta a 890-et: a versenyt megelőző este az olimpiai faluban felszedett egy hölgyet, és aktívan vele töltötte az egész éjszakát. Emlékirataiban utólag úgy emlékezett, hogy az orgazmus pillanatában az olimpiai arany villant az eszébe, csak azt nem tudta még akkor, hogy emiatt marad le róla, vagy emiatt nyeri meg. Ezek után nyilván később is ragaszkodott a felkészülés unortodox módjához, mégsem ugrott többé 822 centinél távolabbra.
Ráadásképpen éppen edzője sem volt, mivel tavasszal megtagadta a részvételt a szerinte rasszista Mormon Egyház egyeteme, a Brigham ellen kiírt csapatversenyen, ami miatt El Pasó-i egyesülete, a University of Texas eltiltotta őt az edzések látogatásától. (Ma El Pasóban utca viseli Bob Beamon nevét…) Beamon jobb híján az 1960-as olimpia bajnokához, Ralph Bostonhoz fordult, és Mexikóig vele együtt készült.
Rendkívüli szegénységben, a bűn árnyékában nőtt fel Queens South Jamaica nevű kerületében, apját nem is ismerte, édesanyja egyéves születésnapja előtt meghalt, nevelőapja pedig állandóan verte. „Néha visszagondolok arra az időszakra, amikor még nem voltak álmaim, amikor nem volt bennem semmilyen lelkesedés. Fogalmam sem volt, miről szól az olimpia. Csak az utcán lógtam. Nem voltam szerény, nem voltam rendes ember, és olyan dolgokat csináltam, amelyeket a társadalom elfogadhatatlannak tartott” – emlékezett vissza erre az időszakra. Kész csoda, hogy innen is sikerült kitörnie, igaz, ehhez kellett, hogy börtön helyett egy manhattani nevelőotthonba küldjék, ahol felfigyeltek páratlan fizikai adottságaira. Így sem volt könnyű dolga, hiszen már elmúlt tizennégy éves, amikor megtanult írni és olvasni…
Mindenesetre Mexikó után már nem erőltette a távolugrást, sőt, miután a 15. helyen draftolta a Phoenix Suns, majdnem NBA-kosaras lett. Gyerekkori emlékei alapján nem is rejtette véka alá, miért: „Ha kosaras vagy, nagyon tisztelnek az utcán, senki sem akar neked sérülést okozni…” Végül azonban inkább szociológiából diplomázott a Garden City-beli Adelphi Universityn, és különböző utánpótlásprogramokban vállalt szerepet, egyebek mellett a kaliforniai kormányzó, Arnold Schwarzenegger oldalán. Később a művészetek felé fordult, elismert grafikus lett, és ebbéli minőségében 2011-től az Olimpikonok Művészeti Múzeumát is vezette a floridai Fort Myersben, amelyet a diszkoszvető-legenda, Al Oerter hívott életre. Az intézménynek olyanok lettek alkotó tagjai, mint az úszó Shane Gould, a kajakos Birgit Fischer, a tízpróbázó Rafer Johnson, a tornász Shannon Miller vagy festményeivel posztumusz a korán elhunyt sprinter, Florence Griffith-Joyner.
Az idei magyar távolugró-ranglistán Bob Beamon a hetedik helyen állna azzal a 734 cm-es ugrással, amellyel 1962-ben (azaz 64 éve) 16 évesen tartotta távolban New York állam rekordját. Világcsúcsa 23 évig élt, csak 1991-ben a tokiói világbajnokságon döntötte meg Mike Powell (895), ugyanitt előtte hátszéllel Carl Lewis is eljutott 891-ig. Az olimpiai rekord azonban még mindig (örökre?) Beamoné.
Az idei világranglistát a görög Miltiadisz Tentoglu vezeti 866 centiméterrel, a birminghami Európa-bajnokságot ugyanő 844 cm-rel nyerte meg. A 80 éves Beamon nyilván csak mosolyog rajta.
ROBERT „BOB” BEAMON NÉVJEGYE
Született: 1946. augusztus 29., South Jamaica
Nemzetisége: amerikai
Sportága: atlétika (távolugrás)
Legjobbja: 890 cm
Eredményei: olimpiai bajnok (1968), Pánamerikai Játékok-2. (1967)
