Népsport: Matyi bevarrta a Bernabéuban – hetvenéves lenne Májer Lajos

A sárbogárdi Májer Lajost – akit, mint annyi más fiatalt – Csiszár Imre fedezte fel, már 16 éves volt, amikor a Videotonba került. Az ifiből rövidesen a tartalékban találta magát, majd 1974. november 30-án bemutatkozott az NB I-ben: bár a Vidi 5–0-ra kikapott Győrben, az akkor balszélsőként helyet kapó Májer játéka nem okozott csalódást, a Népsport ezt írta: „Elöl csak az újonc, fiatal Májert lehet dicsérni, aki bátran, mozgékonyan és hasznosan játszott.” Az idényben kilenc alkalommal lépett pályára, a Vasas–Videoton (3–0) találkozón 7-es osztályzatot kapott. Az NS szerint: „Elöl a fiatal Májer volt a csapat legjobbja, ügyesen cselezett, jól adott be, de társak nélkül maradt.” Az utolsó körben a székesfehérváriak 6–1-re lelépték a Tatabányát, 8-as osztályzata mellett az állt: „Gyors volt, jól cselezett, s jól is adott be.” Ezt követően a jobbszélsőt nem lehetett kihagyni az együttesből, nem mellékesen villogott a bronzérmet hozó 1975-ös svájci UEFA-tornán, avagy az U18-as Európa-bajnokságon.

Összeállt a Májer, Szabó József, Tiber László csatársor, az 1975–1976-os idényben a Videoton versenyben volt a Ferencvárossal a bajnoki címért, de a mindent eldöntő Üllői úti mérkőzésen (1–1) a jobbszélsőt a 65. percben labdaelrúgásért kiállította Müncz György játékvezető. Hogy a bíró tévedett volna? Az NS úgy vélte: „A játékos olyan hibát vétett, amire az év elején kimondták, hogy kiállítást vonhat maga után. De az igazsághoz tartozik, hogy elég régen és akkor is csak elvétve állítottak ki labdaelrúgás miatt játékost bajnoki mérkőzésen, és ezen a találkozón sem Májer volt az első, aki sípszó után belerúgott a földön guruló, vagy álló labdába…”
Hogy mit tudott „Matyi”? Nos, mindkét szélen hasznos volt, nem tartott a robusztus védőktől, kiválóan cselezett – más kérdés, hogy nem egyszer túlzásba vitte –, ám az összjátékhoz is értett. Csapattársa, Szabó József, azaz Tyantyi nem tagadta: „A góljaim többségét az ő beadásaiból szereztem. Tudtam, merre, mikor cselez, mikor jön a beadás, hová érkezik a labda, vagy nekem hová kell mozdulnom, hogy oda érkezzen. Szinte testvérek voltunk, nemcsak a pályán, azon kívül is. Szenzációs futballista volt, a csapat támadójátékának mozgatórugója. Én különösen sokat köszönhetek neki, nélküle nem lettem volna az, aki voltam a pályán. A sors kegyetlensége, hogy az akkori rendszer miatt nem mehetett külföldre és nem vihette többre, amibe nagyon nehezen törődött bele.” Tiber László sem fukarkodott a dicsérő szavakkal: „Nagyszerű játékos volt, a maga idejében Magyarországon a posztján az egyik legjobb. Már fiatalon is jellemző volt rá a bátorsága, nem ijedt meg a legkeményebb védőtől sem. Alacsonyan volt a súlypontja, szinte sokszor annyira, hogy mi sem tudtuk, mi következik, mit fog csinálni. Ugyanakkor kiváló közösségi ember is volt, akit mindenki szeretett. Ne hiszem, hogy lettek volna ellenségei. Meggyőződésem, hogy legalább annyira jó edző lett volna belőle, mint amilyen játékos volt, ha nem hal meg tragikus hirtelenséggel.”
Természetesen tagja volt az 1984–1985-ös UEFA-kupa-menetelésnek, a Paris Saint-Germain idegenbeli 4–2-es legyőzéséből oroszlánrészt vállalt, az NS szerint: „Elöl Májer rengeteget futott, jól cselezett, bár átadásai nem mindig sikerültek, amíg a pályán volt, hasznosan játszott.” Hogy mennyire hasznosan? Beadásából született a második és harmadik fehérvári gól, amikor a 71. percben Kovács Ferenc lecserélte, a Parc des Princes-ben vastaps kísérte az öltözőbe. Erre a csatár így emlékezett: „Örültek, hogy nem látnak már a pályán. Udvariaskodtak, semmi más.” Amikor a visszavágó a köd miatt 2–0-s hazai vezetésnél félbeszakadt, dühösen jött le a pályáról. Akkor még nem tudta, hogy a megismételt találkozón az ő góljával nyer a csapata 1–0-ra. A sportlap nem véletlenül írta: „Döntő érdemeket szerzett a győzelemben, egyszerűen nem tudták tartani, gyakran tűnt fel mindkét oldalon.” A következő körben a jugoszláv Partizan ellen is betalált (5–0), az NS szerint: „Ördöngösen cselezett, több gólban benne volt és rúgott is egy parádésat.” Ő maga ezt mondta a góljáról: „Ösztönösen ráéreztem, hogy meg tudom szerezni a lasztit. Azt mondják, Sándor Csikar szokott ilyen gólokat rúgni. Nagy megtiszteltetés, hogy az ő trükkjével hasonlítják össze ezt a találatomat.” Hozzátette: „Tartottunk a Partizantól. Félelmetes keménységük közismert, bár most nem keltettek ilyen benyomást. Sőt! Azt hiszem, döntő volt, hogy hamar megéreztük, lehet nekik gólokat rúgni. Többet is!” Élete legemlékezetesebb gólját az UEFA-kupa-döntő visszavágóján szerezte a Real Madrid ellen, ezzel a Vidi idegenben nyert 1–0-ra. Az első, fehérvári találkozón (0–3) sérülés miatt nem léphetett pályára, amit így kommentált: „Többen kételkedtek abban, hogy korábban valóban sérült voltam-e? Higgyék el, csak most tudtam játszani.” Tegyük hozzá, a jobbszélső hat hétig nem játszhatott. A Bernabéuban Miguel Angelnek lőtt gól leírása: „És a végén robbant a bomba! A 86. percben Wittmann ment el a jobb szélen, beadása Sanchisról a jobbösszekötő helyén álló Májer elé pattant. A csatár egyből lőtt, s a labda bombaként vágódott a bal felső sarokba.” Góljáról ezt mondta: „Jól jött a labda. Fölnéztem, s azonnal elrúgtam, behunytam a szemem. Amikor a kapu felé közelített, lefelé csapódott, akkor már tudtam, hogy befér a léc alá. Életem legszebb meccse, pályafutásom legszebb pillanata. Boldogság, hogy újra a pályán lehettem, annyi kihagyás után.”

A válogatottban korántsem ért el hasonló sikereket, Jugoszlávia ellen (1976. április 17., 0–0) mutatkozott be Banja Lukán Weimper István cseréjeként Baróti Lajosnál („Jó benyomást keltett”), majd a nemzeti együttes következő meccsén Svájc elleni 1–0-s győzelem során Lausanne-ban kezdett, ő adta a gólpasszt Fazekas Lászlónak, ám harmadik, egyben utolsó válogatottsága Lakat Károly kapitánysága idején kudarcot hozott (Magyarország–Egyesült Államok 0–2, 1979. október 26., Népstadion). Teljesítményét így minősítette az NS: „Nem tudott megbirkózni hátvédjével, rendre alulmaradt a közelharcokban, nem tudta beadni a labdákat.” Nem volt könnyű bekerülni a legjobbak közé, válogatottsága három esztendejében olyanokkal kellett harcolnia a jobbszélső posztért, mint Fazekas László, a ferencvárosi Pusztai László, a szintén fradista Szokolai László is rendre a csatársor jobb oldalán kapott helyet, vagy a diósgyőri Borostyán Mihály, s akkoriban az Újpesti Dózsa csatárát, „Kapát” nem lehetett kihagyni.

Azt hinné az ember, a Videoton emblematikus játékosa jóban volt a klubjával, de nem: 1987-ben lejáró szerződésével kapcsolatban nem tudott megegyezni a vezetőkkel, ezért Győrbe igazolt, s ugyan játszott néhány bajnoki mérkőzésen, nemigen tudott gyökeret ereszteni a Rába partján. Visszatért Székesfehérvárra, a Videotontól az 1987–1988-as idény végén búcsúzott, csapata Kovács Ferenc irányításával június 5-én 4–3-ra legyőzte a Siófokot, 7-es osztályzatot kapott.
Nem volt szerencséje a légióskodással: amikor állítólag egy portugál, majd francia csapat érdeklődött iránta, neki „elfelejtettek” szólni.
Karrierje ívét talán Videoton labdarúgó krónikája című kiadványban fogalmazták meg: „Tudása alapján több volt benne. Mindössze háromszor volt válogatott, de a balszerencsés játékosok közé tartozott, vagy sérülés akadályozta meg, vagy egy jobb profi szerződés elérése, hogy előrébb lépjen.”
Tragikus körülmények között halt meg, 1998 februárjának utolsó napján a gyalogosan közlekedő Májert elütötte egy gépkocsi, s hiába küzdöttek az életéért napokon keresztül, március 11-én elhunyt.

Népsport: csapatnyi oroszlán és a Bárány

Népsport: 90 éve született Mr. 100 pont






