Négy országgal és 300 fonttal indult a sikersztori

„Hát sport az a ping-pong vagy nem sport?” – teszi fel a kérdést a Nemzeti Sportban 1926. január 15-én megjelenő írása címében a szerző, majd a terjedelmes cikkben két egymásnak ellentmondó válasszal szolgál.

Először az igen mellett többek között ekképp érvel: „A ping-pong edzi a testet és edzi a lelket. A testre vonatkozólag a ping-pongnál ugrálni kell az asztal mellett és körül, ez edzi a lábat… A ping-pongnál naponként átlagban százötven mély törzshajlítást kell végezni, hogy felvehessük és ugyancsak naponként átlagban negyvenöt fekvőtámaszt, hogy hasrafekve kikaparhassuk a sifón alól a labdát; az előbbi mozdulat a derék, az utóbbi a kar- és hasizmok bámulatos fejlődését vonja maga után… A ping-pong többrendbeli csiszolásban részesíti modorunkat, mert például még a legcsúnyább vegyespár fejéhez sem verhetjük oda az ütőt, ha történetesen tizenötöt paccol egymásután, s ugyancsak a ping-pong kényszeríti a játékost, hogy napjában legalább annyi »pardon«-t mondjon, ahányszor langyos kéj fut át szervezetén, az asztal széléről lecsúszott vagy a necc széléről átpottyant, mázliszülte labdája nyomán. Továbbá, ha ilyen halmozódott mázlik nyomán egy meccset elveszítünk, csak magunkban suttoghatjuk ellenfelünkre, hogy vigye el az ördög ezt a nyálasszájú taknyost, mert ezalatt udvarias kézfogással köszönjük meg a partit és azt rebegjük, hogy tartottuk szerencsénknek…”

Ami pedig az ellenérveket illeti, abban sincs hiány: „A ping-pong marhaság! Mert hát kérem az már igazán nem normális emberhez illő, hogy amikor napi robotja végezte után egy kis felfrissülés után vágyódnék, bevágódjon a büdös, füstös, poros levegőjű, izzadságszagú kávéházi ping-pongterembe, ami nem terem, de lyuk s ott átpilinckázza az éjszakát, hogy hajnalra az idegességtől és a méregtől a guta környékezze… De jaj a beavatatlannak, aki véletlenül a »terem« közelébe kerül: a frász töri, garancia mellett, jótállással. Mert kezdetben még áltathatja magát, hogy a kamra közelébe került és a patkányok dézsmálják a diót, vagy hogy a mosogató szomszédságában van s a kávéskanalakat mossa, mosogatja, szüntelenül egy buzgó hajadon, ám a kopogás, csettegés-csattogás végnélkülisége hamarosan belezökkenti a vért felforraló valóságba: itt pingpongozva lesz! Menekülés – vagy gutaütés!.… tercium non datur. – Érthetetlen, hogy komoly emberek kaphatók arra, hogy nap-nap mellett ne keressenek más, valódi üdülést, mint ezt a lélekölő, idegromboló, tüdőt őrlő őrületet – sőt! Még a tömegek is behódolnak a divat eme legújabb hóbortjának s képesek végigkopogtattatni egy úgynevezett ping-pongverseny néhány százezer labdakoppanását. Nem, kérem! Ne nagyképűsködjünk, nézzünk a sportember objektíven látó szemüvegén s mondjuk ki őszintén: a ping-pong az eg… komoly sport… egy marhaság… azaz egy komoly… marhaság.”

Ha másból nem, az utóbbi néhány sorból talán kiderül, az írást nem kell feltétlenül komolyan venni, tekintve, hogy a Nemzeti Sport heti szatirikus mellékletében, a BÖK-ben jelent meg, ám a téma felvetése mindenképpen jelzi, ez akkoriban igenis foglalkoztatta az embereket. Persze ettől még az asztalitenisz köszönte szépen jól érezte magát, zajlott a hazai pingpongélet: több mint egy évvel korábban megalakult az országos szövetség, s az idézett cikk idején éppen az MTK-s Mechlovits Zoltán és az egyesületen kívüli Kornfeld Mária volt az aktuális magyar bajnok. 

A sportlap három nappal későbbi száma pedig arról adott hírt, hogy a berlini nemzetközi versenyen szereplő magyar csapat 7:2-re legyőzte az angolokat, s ugyan a női egyes a német Wiesenthal sikerével zárult, a többi számban még zajlanak a küzdelmek. Újabb két nap elteltével, január 20-án már jóval nagyobb terjedelemben számolt be a Nemzeti Sport a berlini eseményekről: „A magyar ping-pongozók nagy sikere Berlinben. Mechlovits a német bajnokságot, Jacobi dr. a Gelb-Weiss serleget nyerte. A magyar együttes legyőzte Anglia és Németország csapatát.”

A terjedelmes beszámoló vége felé a szerző – felismerve a pillanat sporttörténelmi jelentőségét – arról is hírt ad, hogy „a versenyen elért győzelmeink mellett jelentőségében nagyobb siker, melyet játékosaink a ping-pongnak mint sportnak elismertetésében értek el, egy ad hoc értekezlet, melyen Anglia, Németország, Ausztria és Magyarország képviselői jelentek meg, s elhatározták a Nemzetközi Asztali-Tennisz Szövetség megalakítását.”

Az eseményről fennmaradó fotó alapján tízen vettek részt az „ad hoc értekezleten”, magyar részről Jacobi Roland és Mechlovits Zoltán. A megjelentek abban is megállapodtak, hogy a szövetség neve elé átmenetileg odakerül az „ideiglenes” jelző, mert a hivatalos alakuló gyűlést az év végére, decemberbe Londonba tervezték azért, hogy egy „nemzetek közötti bajnokság” keretében mondják ki a végső szót. Abban is megegyezést született, hogy a Berlinben asztalhoz ülő négy ország képviselői mellé Indiát, Svédországot és Walest is meghívják a nemzetközi szövetség alapító tagjai közé, s hogy a decemberi hivatalos megalakulás után haladéktalanul felveszik a kapcsolatot a Nemzetközi Olimpiai Bizottsággal, hogy „a ping-pongot az olimpiád versenyágai közé felvegyék”.

Száz év távlatából tudjuk, az elképzelésekből mi valósult meg. Ami az utóbbit illeti, a „haladéktalanult” nem sikerült tartani, ugyanis a sportág csak több mint hatvan évvel később, 1988-ban Szöulban került be az olimpia hivatalos programjába, szóval e tekintetben jócskán lehetne hiányérzetük az alapító atyáknak. Az 1926 végére tervezett nemzetek közötti bajnokság viszont nagyot ütött, előbb Európa-bajnokságnak szánták, de mivel India is elindult, ezért utólag világbajnoksággá minősítették. Az angol szövetség elnöke, Ivor Montagu már a januári berlini megbeszélésen is főszereplővé lépett elő, a 22 éves, zsidó nemesi bankárdinasztiából származó fiatalember – Louis Montagunak, Swaythling második bárójának harmadik fia – anyagi lehetőségei megalapozták vezető szerepét. Montagu maga is pingpongozott, emellett filmrendezőként, kritikusként volt ismert, az 1930-as években Alfred Hitchcock több filmjének produceri feladatait is ellátta, de rendkívül színes és árnyoldalaktól sem mentes életútjából nem kihagyható, hogy meggyőződéses kommunistaként tagja volt a brit kommunista pártnak, sőt mivel rendszeresen utazott Moszkvába, feltételezték, hogy a szovjeteknek kémkedett, de hírszerző tevékenységére vonatkozó egyértelmű bizonyíték azóta sem került elő.

Visszatérve a berlini találkozóra, Montagu a sportág története szempontjából kulcsfontosságú bejelentést tett Berlinben: mivel az angol szövetség nem volt hajlandó pénzügyi kockázatot vállalni, ezért 300 angol fontig (ami mai áron körülbelül 23 500 fontot, azaz mintegy 10 millió forintot jelent) a saját vagyonából fedezi a verseny veszteségét, s a kiadások csökkentése érdekében Montagu édesanyja, Lady Swaythling saját költségén készíttetett kupát a férfi csapatverseny győztesének – a mai napig ezt a kupát kapja a világbajnok férficsapat, mára ez a sportág legértékesebb trófeája. Végül a londoni verseny tényleges vesztesége a Montagu által garantált összeg felét tette ki, cserébe viszont megalakult a Nemzetközi Asztalitenisz-szövetség, s nem mellesleg tető alá hozták a sportág első világbajnokságát, amelyen a magyarok mind az öt számban (férficsapat, férfi és női egyes, férfi páros, vegyes páros) aranyérmet szereztek, sőt emellett három ezüstérmet is elhoztunk, Montagu pedig több mint negyven éven át, 1967-ig vezette a nemzetközi szövetséget.

Az 1926. januári berlini egyeztetés óta eltelt száz év alatt sok minden megváltozott. Manapság már nem a mieink, hanem a kínaiak visznek mindent a vb-n, a sportág bekerült az olimpia programjába, a svéd Petra Sörling személyében először van női elnöke az immár 227 tagot számláló nemzetközi szövetségnek, s 2026-ban még szatirikus köntösbe bújtatva sem kérdőjelezi meg senki, sport-e egyáltalán az asztalitenisz – mindezt néhány alapító atyának, közte Jacobi Viktornak és Mechlovits Zoltánnak, no meg Ivor Montagu 300 fontjának köszönhetjük.