Rainer Werner Fassbinder, a film és a Bayern szerelmese

A „győzelem napja” után született nem sokkal, 1945 májusában.

Nemcsak ő, az új német állam, a Német Szövetségi Köztársaság is – „vérben és mocsokban”.

Együtt nőttek fel, és Rainer Werner Fassbinder lett a korszak, a német talpra állás, az Adenauer-, Erhard-féle gazdasági csoda, az európai nemzetek megbecsült tagjai közé visszatérés egyik legpontosabb, legszenzitívebb és egyben legkegyetlenebb tolmácsolója. Mindössze 37 évet élt, de közel félszáz filmet forgatott, köztük vagy tucatnyi remekművet.

Pedig nem indult könnyen a karrierje. München mellett született, szülei korai válása után fordítóként dolgozó anyjával maradt, 16 évesen abbahagyta a tanulást, és orvos apjához költözött Kölnbe. Köln és München… Szívében-lelkében-szellemében ez a két város volt a meghatározó, de egyértelműen a bajor város állt hozzá a legközelebb – mindenféle értelemben.

Egy fekete-fehér páros képen a harminc körüli Rainer látható FC Bayern-pólóban. Jóval többnek néz ki. Püffedt arcán az alkohol és a drog tipikus, letörölhetetlen nyomai. De ami nagyon-nagyon ritka a róla készült fotókon: mosolyog, olyan arccal, mint a kisgyerek, aki megkapta a régen áhított karácsonyi ajándékot. A másik képen Köln-címeres trikóban, Adidas-kisgatyában egy baráti focimeccsen a pálya szélén. Egyik kezében sörösdoboz, másikban félig szítt cigaretta. Az utóbbi talán a hitelesebb, de mindenképp jellemzőbb…

De hogy is van ez a Bayern–Köln dolog? Egyik kedvenc színészét-barátját, Udo Kiert kérdezte egy 2016-os interjúban a Süddeutsche Zeitung újságírója: „FC Bayern vagy FC Köln? – Bayern! Csakis! Mindketten nagy Bayern-szurkolók voltunk, sállal és mezbe öltözve mentünk a stadionba.” Egy 2015-ös Fassbinder-kiállításon két ruhadarabja volt látható az egyik tárlóban: ikonikus fekete bőrdzsekije és 8-as számú Bayern-meze. A szám nem véletlen. Paul Breitner, Rainer legnagyobb kedvence viselte. A két örök lázadó.

S ha már lázadás.… Egyszer megkérdezték Fassbindert, szerinte ki a futballtörténelem tíz legnagyobb alakja. Nos, nála Pelé, Cruyff, de még Beckenbauer sincs a listán. Ott van viszont természetesen Breitner, de csak a második helyen, RWF-nél „minden idők játékosa” az augsburgi Helmut Haller, és bekerült a Bayern városi riválisából, az 1860-ból Peter Grosser is, aki még csak válogatott sem volt. Egy másik meglepő választás a Köln hátvédje, Harald Konopka, mellette persze ott sorakoznak olyan nevek, akiken senki sem húzza fel a szemöldökét, például a brazil csodatrió, Didi, Vava, Garrincha – és a mi Puskás Ferencünk.

Na de vissza a kamasz Rainerhez. Tizenévesen már a filmkészítés rabja, kétévnyi magánoktatás, sikertelen berlini filmművészeti akadémiai felvételi után a kor híres független színtársulatához, az Antitheaterhez csatlakozik, neki írja első színdarabjait, tagjaival forgatja első filmjeit. A Petra von Kant keserű könnyei (1972), A félelem megeszi a lelket (1973) és A szabadság ököljoga (1974) című klasszikusaival berobban a német és a nemzetközi filmvilágba, amely cannes-i fesztiváldíjjal, Ezüst- és Aranymedvével ismeri el zseniális munkásságát.

1978 és 1981 között forgatja le azt a három remekművet, amit a filmtörténet „BRD trilogy” (NSZK-trilógia) néven tart számon: Maria Braun házassága; Lola; Veronika Voss vágyakozása.

Három női sorson keresztül a Német Szövetségi Köztársaság „fejlődéstörténete” fassbinderi optikán keresztül. A pusztulásból, nyomorból, megalázottságból, gyalázatos múlttól szabadulni akaró nők, mint a születő új állam alteregói. Lolának és Maria Braunnak látszólag sikerül, a rendszer- és ideológiaváltást mindennél jobban magukévá teszik: a nemzetiszocializmus, az élettér, a Vaterland és több, a történelem szemétdombjára kerülő eszme helyett a haszonelvűség, a gyarapodás, a szabadverseny „szentsége” határozza meg immár az ő életüket is. És sikeresen kapaszkodnak is egyre feljebb, meglesz a kocsi, a ház, gazdag férj, szerető, saját mulató, de ami értéket, értelmet adna az egésznek, az valahol elveszett – ha megvolt egyáltalán. Maria Braun vadonatúj villája nappalijában kiábrándult, elhidegült férjével hallgatja, amint Herbert Zimmermann a rádióból eksztatikusan üvölti az 1954-es magyarok elleni vb-döntő, a „berni csoda” végén: „Aus! Aus! Aus! Aus!” – mielőtt a kinyitott csapokból ömlő gáz berobban… Ez volt az a világbajnokság, amelyen újra büszkén lehetett hallgatni a német himnuszt, amelyen egy nép felemelte a fejét, és amely sokak szerint a belépőt jelentette a „művelt nyugat” zárt körű klubjába. 

Lola is felér a társadalmi ranglétra magasabb fokaira, a kisvárosi dizőz-prostituáltból álságos házassága révén a helyi establishment teljes jogú tagjává válik, s közben a háttérben a polgári jólétről árulkodó lakásban egy másik rádióból, négy évvel később halljuk ugyanazt a hangot: Zimmermann elkeseredetten közli hallgatóival, hogy az NSZK válogatottja elbukta az 1958-as svédországi vb elődöntőjét a házigazdával szemben…

Veronika Voss már fel sem tud kapaszkodni, a Harmadik Birodalom ünnepelt színésznőjének egyetlen esélye maradt, hogy a helyi lapot a Bayern és az 1860 München meccseiről tudósító sportújságíró kihúzza a kábítószer és a múlt rabságából, vissza a valóságba. De Veronika Voss már nem tud, de inkább nem akar ebben a valóságban élni, a riporter Robert pedig belátja, a világot megváltani, megváltoztatni nem tudja.

Vereségébe, veszteségébe beletörődve taxiba száll, és bemondja a címet: 1860 Stadion…

Rainer Werner Fassbinder 1982. június 10-én hunyt el kokain- és gyógyszer-túladagolás következtében.

Kedvenc Bayernje az 1981–1982-es idény végén egyszerre veszítette el a bajnoki címet, a BEK-döntőt – és egy szurkolóját. Egy zsenit.

Az NSZK meglepetésszerű 3:2-es győzelmét az 1954-es vb-döntőben Magyarország ellen csak úgy emlegetik Németországban: a berni csoda. Az esemény – kilenc évvel a második világháború befejezése után –  több volt, jóval több, mint sportsiker, jelentős pszichológiai fordulópontot jelentett, egy vesztes, romjaiból építkező, pellengérre állított nemzet önbecsülését, hitét adta vissza, és általános vélemény szerint ez volt az új Német Szövetségi Köztársaság identitásának alapja, valódi születésnapja, gazdasági csodájának (Wirtschaftswunder) szimbóluma. A (sport)történelmi eseményt filmen is feldolgozták 2003-ban, a címe – mi más? – A berni csoda (Das Wunder von Bern), rendezője  Sönke Wortmann. A film a futballmérkőzés történetét egy Ruhr-vidéki család drámájával ötvözi. Középpontjában egy 11 éves kisfiú, a válogatott sztárjáért, Helmut Rahnért rajongó Matthias, akinek megtört, tizenkét éves szovjet hadifogságból visszatérő apja próbál visszailleszkedni a család és a formálódó új világ kereteibe. A film hatalmas sikert aratott, több mint 6 millió nézője volt Németországban, az alapjául szolgáló kötet, Christof Siemes Das Wunder von Bern című munkája a mozibemutatóval együtt jelent meg. 2014-ben került a boltokba Fabian Lenk „gyerekkrimije", A berni csoda (Idődetektívek, 15. kötet) címen. A modern fantasysztoriban a vb-döntőre kíváncsi időutazó gyerekeknek a meccs előtt feltűnik egy gyanús alak, aki képeket készít a csapat titkos csodafegyveréről, a cserélhető stoplis cipőkről. Ezután éjszaka be is tör valaki a német szertáros műhelyébe… A kérdés: képesek-e megakadályozni a srácok a kedvenceik történelmi győzelmét fenyegető akciót? Helmut Rahnék 1954-es hőstette a színpadot is meghódította, 2014-ben Hamburgban, a Theater an der Elbében musicalt készítettek belőle – a Wortmann-filmet alapul véve –  Das Wunder von Bern címmel. És a sort kiállításokkal, dokumentumfilmekkel, további kötetekkel hosszan folytathatnánk…