Népsport: Di Stéfano, a Real Madrid első királya
A sors már fiatalon kijelölte Alfredo Di Stéfano útját: a Buenos Airesben élő család a River Plate szurkolója volt, mi több, édesapja rúgta is a labdát az együttesben. Nem csoda, hogy kijelentette: „Híres futballistát nevelek a fiamból.” Afredo kitűnt a többiek közül, nem véletlen, hogy a River Plate legendás középfedezete, José María Minella után a Minellita nevet kapta. A papa felvetésére, hogy bátyjával, Tullióval tanulnak vagy inkább a Navarróban lévő családi birtokon gazdálkodnak, a fiúk az utóbbit választották. Navarróban már igazolt futballistáknak mondhatták magukat, nem sokkal később, Alfrédo kedvenc csapatához kerülhetett, igaz, nem az „egybe”, a River Plate negyedik együttesében szorgoskodott, ám 1944 augusztusában már a nagyok között lépett pályára egy jótékony célú mérkőzésen, olyan helyi hírességek között, mint Ángel Labruna, Adolfo Pederna, Aristóbulo Deambrossi. Ám hiába volt mindene a River, a Huracámhoz került kölcsönbe, igaz, nem szakmai okból: amikor Alfrédo megtudta, hogy nem egy kortársa többet keres nála, az elnöknél reklamált, aki nem emelte meg a fizetését, viszont a csatárért egy évre ötezer pesót kért a szintén Buenos Aires-i illetőségű klubtól. A Huracán színeiben 66 mérkőzésen 50 gólt szerzett. Azért a presidente sem volt kezdő, ilyen mutató után szívesen fogadta vissza az akkor már Saeta Rubia – Szőke Nyíl – néven emlegetett csatárt. Nem véletlen, hogy 1947-ben megnyerte első – s amit akkor még nem tudott, egyetlen – argentin bajnoki aranyérmét, nem mellesleg 28 találatával gólkirály lett.
Ám az argentin válság és a dél-amerikai kontinensen, Kolumbiában a sportág felvirágzása – amelynek részeként a labdarúgók rengeteget kerestek, nem véletlenül nevezték a korszakot El Doradónak – lépésre késztették. Ugyanakkor a FIFA nem ismerte el a kolumbiai szövetséget, ergo, aki odaigazolt engedély nélkül tette. Ráadásul a csatár távozási szándéka kiderült, ami miatt már-már kegyvesztettként távozott a „kalózligában” szereplő Millonariosba – nomen est omen, milliomosok –, amelyben háromszoros bajnok, mi több, 1951-ben 31 találattal gólkirály lett.
Már 1952-ben, a Real Madrid 50. születésnapjára rendezett gálameccsen ámulatba ejtette a madridi közönséget, a lenyűgöző játék után óriási versenyfutás indult meg érte, a Real Madrid és a Barcelona is szerette volna soraiban tudni, a Barca a Millonariosnál kopogtatott egy 150 ezer dolláros ajánlattal, míg a királyi klub a River Plate-et környékezte meg 125 ezerrel. Viszont a két spanyol klub egymással nem tudott megegyezni, a szövetség pedig úgy döntött, a középcsatár egy idényt a Real Madridban játszik, a következőben a Barcelonát erősíti. Dénes Tamás és Imre Mátyás Európai aranylabdások című könyve megemlíti, a Real edzésén megjelenő Di Stéfanót a Barcelona megfigyelői kövérnek, nehézkesnek találták. Lemondtak róla, aztán az El Clásicón a Real 5:0-ra győzött Di Stéfano négy góljával… Talán mondani sem kell, a blancók és a katalánok mélyülő ellentétét csak növelte, hogy Di Stéfano minden korábbi elképzelésnél sikeresebb volt a fővárosiakkal.
A középcsatár az akkori modern futball valamennyi elemét magában hordozta. Látott a pályán, rakkolni is tudott, pazar gólokat lőtt, kissé szőke haja miatt nem véletlenül az El Aleman (Német) becenevet aggatták rá.
Ő lett az 1955-ben induló Bajnokcsapatok Európa-kupája (BEK) első nagy sztárja. Az első döntőben (1956) a Stade Reims volt az ellenfél, a franciák már 2:0-ra vezettek a párizsi döntőben, Di Stéfano gólja is kellett a fordításhoz (4:3). Egy év múlva a Fiorentina is kapitulált, az 1956–1957-es kiírásban hét gólt szerzett. A következő évadban a Vasas kiveréséhez három góllal járult hozzá, a fináléban a Milan ellen a gólja is kellett a hosszabbításban elért kupagyőzelemhez (3:2).
A legnagyobb BEK-sikerét már Puskás Ferenccel érte el 1960-ban Glasgow-ban az Eintracht Frankfurt 7:3-as legyőzése során. Öcsi némileg elhomályosította, négy gólt szerzett, az akkor már kétszeres aranylabdás (1957, 1959) Di Stéfano hármat, amivel összesen 49 gólos a BEK-sorozatban. Utolsó nagy sikere a Penarol ellen szerzett Világkupa-győzelem (1960-ban első alkalommal írták ki). Már 38 évesen Kubala Lászlóval is futballozott egy klubban: no nem a Barcelonában, de helyileg ott, hiszen az Espanyolt erősítették. Igaz, Don Alfredo 81 bajnoki meccsen – hozzá mérve – csupán 19 gólt szerzett.
Di Stéfano pályafutásából a hozzá méltó válogatottbeli szereplés hiányzik, noha Kubala Lászlóhoz hasonlóan három ország legjobbjai között is pályára léphetett. Az 1950-es vb-selejtezőtől Argentína visszalépett, az 1954-esen Di Stéfano nem szerepelhetett a FIFA tiltása miatt (kolumbiai tizenegyben csak nem hivatalos meccsen lépett pályára). Harmincévesen megkapta a spanyol állampolgárságot, de az 1958-as tornára nem jutott ki Spanyolország, s a következő években az akkor már veterán labdarúgó hiába tett meg mindent, hogy ott legyen az 1962-es chilei vb-n, 37 évesen izomsérülést szenvedett, így maradt a szomorú, de igaz tény: ő „a legnagyobb játékos, aki sosem járt vb-n”.
Noha Don Alfrédót tisztelet övezte, és mindenki elismerte, ő maga nem volt könnyű eset. Nem tűrt meg maga mellett nagy sztárt, egyeduralkodóként viselkedett a Real Madrid öltözőjében. A királyiakhoz érkezett 1958-ban az újdonsült világbajnok brazil Didi, a második helyezett svédek üdvöskéje, Agne Simonsson, de pestiesen szólva nem sok sót ettek meg. Sőt, még a BEK-győztes csapattárs, a francia Raymond Kopa is elhagyta csapatot. Rá az 1956-os fináléban a Stade Reims játékosaként figyeltek fel Madridban, s lett Di Stéfano csapat-, mi több csatártársa. Az 1959-es BEK-döntőben ismét a franciák játszottak a Real ellen, ám Kopa már újra a reimsieknél rúgta a labdát.
Puskás Ferenc esete egészen más. A balösszekötő tisztában volt azzal, a madridiaknál Don Alfredo a vezéregyéniség, a prímhegedűs. Öcsi tökéletes alkalmazkodó képességét jellemezte, hogy ezt elfogadta, briliáns játékával bizonyította, ő sem akárki. Amikor még nem beszélt jól spanyolul, és nála volt a labda, elkiáltotta magát: „Stefiiii!” S azt már a középcsatár mesélte, hogy ilyenkor rendre a lába elé érkezett a labda. Pedig a center korábban nem sokat nézett ki az új fiúból, fel-felvetődött benne: „Mit keres itt ez a dagadék? Szórakoznak velünk?” Öcsi igazán akkor fogadtatta el magát Madrid királyával, amikor az 1958–1959-es bajnokság befejezése előtt két fordulóval a 8:0-s Real Madrid–Sevilla mérkőzésen gólhelyzetben a 22 góljával őt egy találattal megelőző Di Stéfanónak passzolt, aki nem hagyta ki a ziccert. S mivel a hátralévő két körben már egyikük sem szerzett gólt, 23 találattal Don Alfredóé lett a gólkirályi cím. Nem véletlen, hogy a spanyol évtizedekkel később, Szöllősi György Puskás című életrajzi könyvében így méltatta: „Játékosként és emberként is tízes, fantasztikus játékos és csodálatosan jó ember, nem mondhatok mást.” Öcsi egyébként nem sokat bajlódott csatártársa nevével, egyszerűen csak Szőkének (Saeta) hívta…
Edzőként megfordult többek között a Boca Juniors és a River Plate, a Valencia, a Sporting, majd a Real Madrid kispadján is. Legnagyobb sikere a Valenciával megnyert bajnoki cím és KEK-győzelem, a Realból azonban egy spanyol Szuperkupát leszámítva mindig, minden sorozatban (bajnokság, Spanyol Kupa, Ligakupa, KEK) az ezüst volt a legtöbb, amit kihozott.
| NÉVJEGY |
 ALFREDO DI STÉFANO |
Népsport: Pásttánc a szöuli éjszakában
Dani Ceballos távozik a Real Madridtól – hivatalos
