A zebrák agóniája – Bobory Balázs publicisztikája

Egykor én Alessandro Del Piero, Gianluca Vialli és Fabrizio Ravanelli miatt lettem szerelmes a Juventusba. Most nézegethetem Luis Opendát, Jonathan Davidet vagy ha éppen nem sérült, esetleg sértődött, akkor az arrogánsnak és nagyképűnek tetsző Dusan Vlahovicsot. 

A torinói futballcsapat éppen harminc éve, 1996-ban nyert legutóbb Bajnokok Ligáját, a döntőben Louis van Gaal ikonikus Ajaxát gyűrte le tizenegyesekkel. Nem lehet azt mondani, hogy utána tétlenkedett volna a Juve, azóta öt BL-döntőben volt érdekelve, más kérdés, hogy egyet sem tudott megnyerni. Lényegében simán túlélt egy válságot, a 2006-os Calciopoli-botrány után elvettek tőle két bajnoki címet, a másodosztályba sorolták, és olyan klasszisok hagyták ott azonnal a süllyedni látszó hajót, mint az az évi aranylabdás Fabio Cannavaro, világbajnok kollégája, Gianluca Zambrotta, a francia Lilian Thuram és Patrick Vieira, no meg persze Zlatan Ibrahimovic. Azonban sokkal fontosabb, hogy kik miatt mentek ki a szép emlékű Delle Alpiba a drukkerek: a világbajnokok közül maradt Gianluigi Buffon, Mauro Camoranesi és természetesen Del Piero, továbbá a francia gólzsák, David Trezeguet, a cseh aranylabdás Pavel Nedved és a feltörekvő olasz fiatalok, Claudio Marchisio és Giorgio Chiellini. Nem csoda, hogy ez az együttes a büntetésként kiszabott kilencpontos hátrányból végül 85 megszerzett ponttal a Napoli előtt bajnok lett, és azonnal visszajutott a legjobbak közé. S bár kellett néhány év, amíg sikerült újra felülnie a trónra, 2012 és 2020 között sorozatban kilencszer lett a Serie A aranyérmese, és kétszer eljutott a Bajnokok Ligája döntőjébe is. 

Az aranykorszak végén már gyülekeztek a felhők, és elkezdődött azon rossz döntések sora, amelyek a klub életére manapság is jelentős befolyással vannak. Ha engem kérdeznek, az első igazi baklövést 2018-ban követték el a klub vezetői, amikor több mint 100 millió euróért megszerezték az akkor 33 éves Cristiano Ronaldót. A portugál zseni 98 meccset tudott le a Juventusban, szerzett 81 gólt, és kétszer is bajnok lett, vagyis a számok azt mutatják, megérte a pénzét. Magára a csapatra viszont nem volt jó hatással. Az idők során a Juvénak mindig voltak olyan vezérei, mint Michel Platini, Roberto Baggio vagy éppen Del Piero, de egyik sem volt annyira individualista, hatalmas egójú, mint Ronaldo, akiért inkább a csapat volt, és nem ő a csapatért. Talán ha akkor ezt a pénzt egy-két reményteljes fiatalra költi a torinói egyesület, akit az addig tündöklő, de egyre sérülékenyebb Paulo Dybala utódjának épít fel, minden máshogy alakul. Akkor Andrea Agnelli volt az elnök, mellette Pavel Nedved és Giuseppe Marotta irányította klubot, az utóbbi felelt az átigazolásokért, és nem értett egyet a többiekkel Ronaldo megszerzése kapcsán. Marotta egy évet maradt még, aztán elment az ősi rivális Interhez, a többi pedig már történelem, azóta a milánóiak szárnyalnak és játszottak két BL-döntőt, a Juve pedig csúszik le a lejtőn.

Abból a szempontból Agnellit sem lehet elmarasztalni, hogy mindig jót akart a Juventusnak, ismét a világ első csapatának szerette volna látni és oda emelni, talán ezért is látta a legnagyobb becsvággyal bíró Cristiano Ronaldóban a megoldást. És talán ezért is folyamodott könyvelési trükközéshez, 2023-ban számviteli csalás miatt tíz pontot vontak le a Juvétól, és a nemzetközi sorozatokból is kizárták. Agnelli ment, ezzel a közvetlen vezetőségben a klub többségi tulajdonát birtokló család immár egyik tagja sem képviselteti magát. Jelenleg a francia Damien Comolli az operatív főnök, de a vezetőség tagja Giorgio Chiellini is, s bár a tandem még egy éve sem dolgozik együtt, egyelőre nem látni, hogy lehetne ismét felemelni a Juventust a középszerűségből. 
A torinóiak az idénynek Igor Tudor vezetőedző irányításával futottak neki, de a rajt meglehetősen gyászosra sikerült, ezért érkezett a 66 éves Luciano Spalletti, aki karrierje során az AC Milan kivételével szinte mindegyik olasz gigaklub kispadján helyet foglalt már, 2023-ban a Napolival bajnokságot is nyert, az AS Romával két olasz kupagyőzelmet szerzett. Spalletti aztán fejlődő pályára állította a Juvét, sikerült felrázni a társaságot, amely januárra odaért, hogy egyesek már a scudetto elhódítását sem tartották lehetetlennek, a Bajnokok Ligájában pedig biztossá vált, hogy harcolhat  a tizenhat közé kerülésért is. 

A szakértők azonban azt is megjegyezték, hogy vékony jégen táncol ez a Juventus, a keret mélysége és minősége szinte lehetetlenné teszi, hogy a megmagasabb célokért küzdjenek a zebrák. A februári erőltetett menet meg is mutatta a Juve sebezhetőségét, kiderült, hogy a brazil Gleison Bremer nélkül ingatag lábakon áll a védelem, a középpályán hiába akarják sokan Manuel Locatellit már-már Andrea Pirló-i képességekkel felruházni, az összehasonlítás sértő a korábbi legendára nézve, a támadósorban pedig lényegében minden Kenan Yildizen múlik, ha a török szélső nem kreál és villog,  a Juventus az ellenfél térfelén lassú és sablonos, mindent elmond, hogy a legveszélyesebb játékos általában az amerikai mindenes, Weston McKennie, aki a pálya összes pontján bevethető, de gondoljunk csak vissza, amikor korábban a torinóiak klasszis gólvágóit soroltam, ahhoz képest hova jutott a klub, amikor McKennie-től kell várni, hogy valami történjen az ellenfél kapuja előtt…

No de csak a 2010-es évekig kell visszaugrani, hogy megnézzük az összehasonlításokat, és az egyszeri Juve-drukker szinte el is sírja magát. A kapuban a jelenleg hibát hibára halmozó Michele Di Gregoriónak kellene feledtetni Gianluigi Buffont. A védelemben a Juventus BBC-jével, azaz a Barzagli, Bonucci, Chiellini trió tagjaival nem lehet egy lapon említeni Federico Gattit és Lloyd Kellyt, a jelenlegiek közül Bremer mérhető talán hozzájuk. A középpályán jó tíz évvel ezelőtt olyan játékosok szaladgáltak, mint Andrea Pirlo, Arturo Vidal, Claudio Marchisio vagy éppen Paul Pogba, most Locatelli mellett az ifjú, de kiforratlan Khéphren Thuram, a teljes tévedésnek tűnő Teun Koopmeiners és az erőtlenül ügyeskedő Fabio Miretti próbálja szervezni a játékot. A csatársorban talán a legszembetűnőbb a különbség: Opendának, Davidnek, Vlahovicsnak kellene elhomályosítania Carlos Tévez, Álvaro Morata, Mario Mandzukic vagy éppen Dybala és Cristiano Ronaldo emlékét. Talán ennél a felsorolásnál nem lehet jobban bemutatni a kvalitásbeli különbséget az előző és a mostani évtized Juventusa között. 

A torinóiak legnagyobb problémája az, hogy elképesztően rossz spirálba keveredtek, és évek óta hiába próbálnak kitörni belőle, csak egyre nagyobb bajba kerülnek. A pénzügyi szabályozás figyelembevételével nincs az az összeg, amivel gyorsan kirángatnák magukat a bajból, egyszerűen az elmúlt évek buta, drága és esztelen transzferjei miatt állandóan a könyvelést kell bújni, és ez ad kereteket az átigazolási lehetőségeknek is. Az a Juventus, amely az elmúlt 120 év egyik legnagyobb klubja volt a világon, most már esélytelen a világsztárok megszerzésére, ezért a zavarosban halászik és igyekszik ott kincsre bukkanni, de a húzásai nem jönnek be. A csapat a múlt héten 5–2-es vereséget szenvedett a Galatasaray otthonában a BL rájátszásának első meccsén, így a legjobb tizenhat közé jutás nagyon messze került, de a bajnokságban sem kicsi a baj, a „zebrák” egy hét alatt két rangadót is elveszítettek, előbb az Inter elleni idegenbelit, majd szombaton otthon a Comótól kaptak ki. És ha nem lesz meg a Bajnokok Ligáját érő első négy hely valamelyike, rengeteg pénztől esik el a klub, nem mellesleg még kevesebb esélye lesz minőségi játékosokat venni. 

Pedig nagy szükség lenne rá, mert ebből a Juventusból a minőség hiányzik a leginkább. Be kell vallani, középszerű, szürke a jelenlegi torinói csapat. A klub jelmondata továbbra is a „fino alla fine”, azaz „egészen a végéig”, csak kérdés, mennyire tudják a jelenlegi labdarúgók, hogy ez nem csak frázis ennél az egyesületnél.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!