Az a varázslatos a sportban, hogy még egy olyan sorozatban is történelmet lehet írni, mint a földkerekség legrégebbi nemzetközi csapatversenyének számító Davis-kupa. Százkét év alatt ugyanis vasárnap fordult elő először, hogy a finálé ötödik mérkőzésén a győztes 0:2-ről nyerje meg a mindent eldöntő összecsapást. Az már külön csoda, hogy e tettet egy húszéves srác hajtotta végre, az éles DK-meccset ezt megelőzően csupán egyszer vívó Mihail Juzsnij.

Ezt nehezen hiszi el az ember. Az elmúlt huszonnégy évben, ugyebár, egyszer sem fordult elő, hogy az a gárda diadalmaskodott, amelyik elveszítette a páros meccset, és az sem túl gyakori, hogy valaki a mindent eldöntő ötödik összecsapáson 02-es állásból fordítson, és győzzön. Mihail Juzsnij megcsinálta.

Közhelynek hat, de akkor is igaz: a csaknem 15 ezres párizsi tömeg belehajszolta a győzelembe a hazai párost a Davis-kupa-döntő második játéknapján, amely után a címvédő franciák 21-es vezetésre tettek szert az első DK-bajnoki címükért harcoló orosz válogatottal szemben.

Hogy Jacques Chirac francia államfő, avagy Borisz Jelcin egykori orosz elnök állt fel elégedettebben a székéből a második egyes mérkőzés után, csak a jó ég tudja, a kívülálló szempontjából mindenesetre örömteli, hogy a Davis-kupa-döntő első játéknapját követően 11 az állás, nem pedig 20 vagy 02. Vita nem férhet hozzá: az első partin kevés esélye volt a francia Paul-Henri Mathieu-nek, amiként a másodikon a hőn áhított DK-diadalért hajtó, siker esetén minden bizonnyal visszavonuló orosz Jevgenyij Kafelnyikov is távol állt a győzelemtől.

Franciaország tizedszer vagy Oroszország először? A pénteken Párizsban kezdődő Davis-kupa-döntő kapcsán ez a kérdés, választani mindazonáltal nem tudunk. Emitt négy csupaszív játékos, akik közül egy sincs a világranglista első 15 helyezettje között, összesített Grand Slam-győzelmük nem éri el az egyet, amott meg két szuperklasszis, egyikük a világranglista harmadik helyén áll, volt már világelső, amiként másikuk is vezette a rangsort. Kettejük Grand Slam-sikereinek száma pedig három.

Utoljára huszonnyolc esztendővel ezelőtt fordult elő, hogy egy turbékoló jegyespár nyerte meg ugyanazt a nagy tornát: 1974-ben Jimmy Connors és Chris Evert fényképezkedett úgy a wimbledoni trófeákkal, hogy hovatovább összebújtak a blendék előtt. Az idén annyival módosul a kép, hogy az évadzáró Mestertornák győztesei csak telefonon gratuláltak egymásnak, miközben tudható, ha Kim Clijsters ott lehetett volna Lleyton Hewitt mellett a vasárnapi díjátadót követően, a vakuk fényében gyaníthatóan szerelmes csókot váltott volna a WTA- és az ATP-világbajnokság nyertese.

Lleyton Hewittot sokan, sokszor méltatták már, de most megint erre kell sort keríteni, mert nagyon úgy fest, megdönthetetlen a hatalma. Huszonegy évesen kétszeres Grand Slam-győztesnek mondhatja magát, az utóbbi két esztendőben az élen zárta a világranglistát (az idén az első perctől az utolsóig vezetett), és immár kétszeres világbajnok, vagy ha úgy tetszik, Mesterek Kupája-győztes. Mint már sokszor, Hewitt vasárnap is olyat alakított, ami után néhányukban nyilván felvetődik a kérdés: miből van ez az ember?