Vialli: Ibrahimovic a Milan-arany kulcsa

Gianluca Vialli számára az edzősködés túl stresszes lenne már – a golfról ez nem mondható el (Fotó: Action Images)

– Talán nem emlékszik már rá, de 1989 áprilisában az olasz válogatott színeiben játszott a magyarok ellen, és...
– ...az én fejes gólommal szereztünk vezetést – válaszolt kapásból a Nemzeti Sport 2011. március 5-én megjelent interjújában a legendás játékos, Gianluca Vialli. – Hogyne emlékeznék rá! Tarantóban rendezték a mérkőzést, négy nullára nyertünk. Mondanom sem kell, a magyar válogatott ellen ez óriási sikernek számított, az egy évvel későbbi, közelgő világbajnokság előtt pedig eufórikus pillanat volt. Mégsem csak szép emlékeket őrzök a találkozóról.

– Lehetett volna hat is?
– Nem, nem az eredmény miatt. Kisebb húzódást szenvedtem, és az orvosok napokig bizonytalanságban tartottak, hogy képes leszek-e felgyógyulni a sérülésből a két héttel későbbi KEK-döntőre. Szerencsére felépültem, aztán sajnos a Sampdoriával a berni mérkőzésen kettő nullára kikaptunk a Barcelonától.

– Ha ilyen élénken él a fejében a múlt, nyilván a két évvel későbbi Olaszország–Magyarország Európa-bajnoki selejtezőről is van valami anekdotája.
– Kilencvenegyből? Várjon csak... Biztos, hogy pályára léptem a meccsen?

– Olyannyira, hogy az adatok szerint ön szerezte csapata harmadik gólját, amellyel három egyre győztek.
– Sajnálom, hirtelen nem ugrik be.

– Azt mondom, magyar labdarúgás. Mi jut az eszébe?
– Tudom, hogy a második világháború után hazájuk igazi futballhatalom volt. Puskás, Grosics, Hidegkuti neve nekem is fogalom. Rémlik, hogy az angolokkal játszottak egy nagy meccset, nyertek hat kettőre, ha nem tévedek.

– Hat háromra.
– Más idők jártak akkor. Azóta sok évtized eltelt, ma már, hogy úgy mondjam, kevésbé erősek.

– Fel tud sorolni aktív magyar játékosokat?
– ...

– Nehezet kérdeztem?
– Nem, csak kicsit gondolkodnom kell. Elsőre az U20-as csapatuk ötlött fel, amely két évvel ezelőtt világbajnoki bronzérmes lett. De mondok neveket is! Torghelle... Priskin... Gera a Fulhamből... Halmosi a Hull Cityből...

– Utóbbi januárban visszatért Magyarországra, a Haladáshoz.
– Erről lemaradtam. Közben viszont eszembe jutott még valaki: Buszaki.

– Kicsoda? Elnézést, nem értettem tisztán.
– Buszaki.

– Buzsáky Ákos, a Queens Park Rangers középpályása!
– Bocsánat, a kiejtésem valószínűleg nem tökéletes.

– Neki edzője is lehetne, hiszen úgy hírlik, néhány éve felvetődött a neve az akkor éppen menedzsert kereső QPR-nál.
– Írogattak ilyesmit, de alapja nemigen volt. Jó viszonyt ápoltam a tulajdonosokkal, Flavio Briatoréékkal, ez adott okot a találgatásra.

– Furcsa, hogy olaszként nem sorolt fel egyetlen Olaszországban játszó magyart sem.
– Rudolfot a Bariból sokra tartom, kreatív játékos. Hasznos, ha valaki a támadó középpályástól a befejező csatárig több poszton is bevethető elöl.

– És Koman Vladimir?
– A Sampdoriából, ugye? Ügyes futballista, de a kelleténél kevesebbet játszik a klubjában.

– Ha már a Serie A magyar kapcsolódásairól beszélünk, kikerülhetetlen téma Dzsudzsák Balázs, akit az utóbbi hónapokban többször emlegettek a Juventus kiszemeltjeként. Mondják, sokat segítene a torinói csapaton, ha nemcsak a jobb, hanem a bal szélen is száguldozna egy Kraszics – és a „másik Kraszics" lehetne a PSV hasonló stílusú magyar játékosa.
– A Juventus a közelmúltban sokszor melléfogott az átigazolási piacon, jelentős összegeket áldozott, különösebb hatás nélkül. Nem tudom, hogy hasznos lenne-e a magyar középpályás szerződtetése. Vannak esetek, amikor kisebb nevekkel is előbbre lehet jutni, nem kellenek szupersztárok. Állítom viszont, hogy igazán nagy eredmény eléréséhez szükség van az utóbbiakra is. A Milannak például nem lenne esélye megnyerni a bajnokságot, ha nem szerezte volna meg tavaly nyáron Ibrahimovicot.

– Így megnyeri?
– Szerintem igen. Persze ott van még a szép harcra készülő Inter és a Napoli is, de én a Milant jósolom bajnoknak.

– Mi a baj korábbi szeretett csapatával, a Juventusszal? Mintha az öt évvel ezelőtt kirobbant bundabotrány megtörte volna a klubot...
– Nem hiszem, hogy közvetlen kapcsolat lenne a calciopoli és a visszafogott szereplés között. Inkább abban látom a bajok forrását, hogy nem találták meg a helyes felfogást. Vettek játékosokat, találtak minőségi edzőket, mégsem alakult ki az összhang, nem jött be a számítás.

– Majd ön rendet tesz!
– Ezt hogy érti?

– Úgy tartják, Luigi Delneri menesztése után leülhet a Juve kispadjára.
– Kötve hiszem. Ha jól számolom, hatszor váltott edzőt a Juventus az elmúlt öt évben, engem mégsem hívtak egyszer sem. Ebből arra következtetek, hogy nem szerepelek a terveikben.

– Lassan tíz éve, hogy távozott a Watfordtól. Nem hiányzik az edzősködés?
– Nem. Ha valami hiányzik, az a játék, a játszott futball. Edzőnek lenni szép feladat ugyan, de óriási felelősség, és sok stresszel jár. Keresett az elmúlt években két-három csapat, ám nem vállaltam. Több kedvem lenne például valamilyen klubvezetői megbízatáshoz.

– Olaszországban vagy Angliában?
– Inkább Angliában.

– Ma már szinte elképzelhetetlen, hogy valaki játékos-edzőként irányítsa az együttesét, mint ön tette a kilencvenes évek végén a Chelsea-nél. Miért veszett ki a kettős szerepkör?
– Rettentő nehéz, fizikailag és lelkileg is, fárasztó munka egyszerre játszani és irányítani egy gárdát. Ha van is létjogosultsága a játékos-edzői feladatnak, csakis ideiglenes jelleggel, például trénerváltást követően néhány hétig-hónapig, áthidaló megoldásként.

– Lehet, hogy az egyre kilátástalanabb helyzetben lévő Juventusnál tűzoltásként előbb-utóbb a játékos-edzői hagyomány felelevenítése is szóba kerül.
– Mint mondtam, edzőnek még nem hívtak, és játékosnak sem, pedig azt az ajánlatot kétszer is megfontolnám...