"Csak a mi lányainkon, asszonyainkon múlik, hogy a szombat után vasárnap legyen az igazi ünnep."

Volt egyszer egy Debreceni Dózsa. Szupercsapat volt az, mondhatnám, legendás együttes.

&és akkor egyszer csak Knézy Jenő közvetíteni kezdett. Mintha valamiféle időutazáson vettünk volna részt.

Rajongásom tárgya egy törékeny, nőies, ám hihetetlenül szívós és erős hölgy volt, akit nap mint nap bámulhattam gyerekfejjel.

Amikor Leila Lejeune a világbajnoki döntő utolsó utáni pillanatában büntetőből betalált a kétségbeesetten spárgázó Pálinger Katalin kapujába, már sejteni lehetett a katasztrofális végkifejletet.

Most már el kell jönnie annak a pillanatnak, amikor elfelejtünk megijedni, hiszen mi, magyarok, a sportban kis nemzetként annyiszor átléptünk szinte minden határt, olykor az álomhatárt is  speciel, a brazilok ellen négyszer is.

Miután Kovács úr megkapta élete első futballcsapatát, majd a nagy-nagy öröm pillanatában jóízűen megette a zöld-fehér abroszon elé tett pörköltöt, koccintott egy pohár fröccsel, óvatosan köhintett egyet, szót kért, és magabiztosan azt mondta: ő bizony már volt futballmeccsen.Mégpedig egyszer.

Kár volt ezért a mozdulatért. Pedig a lelkesedés az égig ért, hogy akkor majd egy cikkben olvashatja mindenki, mi is itt a lényeg. Mert kíváncsi az ember, persze, hogy kíváncsi, az apró részletek is érdekesek lehetnek, mondjuk arról, milyen is a hangulat, ha az edzők, a mi szakembereink nem a meccsen, riválisként találkoznak, hanem leülnek, és beszélgetnek, tanácskoznak egymással.

Ha én ligaigazgató lennék, a nyilvánosság előtt csak sejtelmesen mosolyognék, gondoljon mindenki, amit akar. Aztán persze ha sikerülne bezárkóznom egy félórára a fürdőszobába vagy a gardróbszekrénybe, hangosan zokognék, hogy mire is vállalkoztam. Arra gondolnék, mennyivel nyugodtabb életem lenne, ha céllövöldében, fatelepen, nyugdíjasotthonban vagy aratáson dolgoznék.