Nekünk ezúttal ünnepelnünk kell!

Lothar Matthäus egyfolytában azt hangoztatja, hogy kishitűek vagyunk.
Igaza van, de most már el kell jönnie annak a pillanatnak, amikor elfelejtünk megijedni, hiszen mi, magyarok, a sportban kis nemzetként annyiszor átléptünk szinte minden határt, olykor az álomhatárt is – speciel, a brazilok ellen négyszer is. Minden velük vívott meccs külön kisregény. 1954-ben a svájci világbajnokságon a sérült Puskás Ferenc nélkül felálló magyar csapat hihetetlen erőről és elszántságról tanúbizonyságot téve győzött 4:2-re, a megdöbbent és a végére bevadult dél-amerikaiak ellen. Aztán jött Anglia, az 1966-os vb, az újabb győzelem, a 3:1. És a sorból az 1971-es riói 0:0-ás meccs sem lóg ki a sorból, hiszen ahogy most Lothar Matthäus, úgy akkoriban Illovszky Rudolf alakított új válogatottat, és ha a Maracanában Bene Ferenc a hajrában belövi, akkor is, ott is nyerhettünk volna…
Tizennyolc esztendővel ezelőtt, 1986-ban hasonló futballőrület tombolt Budapesten, mint most. A különbség legfeljebb annyi volt, hogy a Mezey György irányította magyar együttes még Európa legjobbjai közé tartozott, és amikor Détári Lajos befejelte az elsőt, majd Kovács Kálmán bekotorta a másodikat, végül Esterházy Márton bepasszolta a harmadik gólt, akkor fél Magyarország fogadott arra, hogy mi nyerjük a mexikói vb-t.
Azóta sok minden történt, és e helyütt felesleges lenne századszor, ezredszer felsorolni fájó vereségeket, szégyenteli kudarcokat, hiszen most történelmi pillanatokat élünk meg. A mai mérkőzés igazi ünnep lesz, hogy a brazilok egyáltalán idejöttek hozzánk, hogy leálltak velünk játszani, hogy olyan élményhez juttatják a magyarokat, amely talán megint hatással lehet a jövőre, tán e meccs miatt akar újra futballista lenni az óvodás kissrác.
Most egy kis ország, amely annak idején futballnemzet volt, felébredhet hosszú, hosszú álmából, és ez az ébredés még akkor sem lehet, lesz keserű, ha esetleg Ronaldinho háromszor veszi be a kapunkat.
Igaza van Lothar Matthäusnak, félre a kishitűséggel.
Ma ünnepeljünk.