– Eltelt egy nap a döntő óta – hogy van, hogy van a bátyja, Liu Shaolin Sándor?
– Reggel úgy keltünk fel, hogy mindenki elfelejtette, mi is történt előző este – válaszolta már bronzéremmel a nyakában Liu Shaoang. – Beszéltem Shaolinnal, ő is így gondolja: történt, ami történt, túlléptünk rajta. És készülünk a további versenynapokra.
– Vagyis tud már szívből örülni ennek a bronzéremnek?
– Hogy tudok-e örülni...? Egyedül álltam a dobogón – pontosabban ott állt mellettem két kínai koris is, de tudja mindenki, hogy én kivel szerettem volna ott állni rajta. Van bennem hiányérzet...
– Szerdán újabb versenynap jön, ám az ezerötszáz méter éppen az a szám, amelyben nem feltétlenül jeleskedtek korábban a nagy versenyeken.
– Vannak szép érmeink ezen a távon is, de nem a kedvencünk, ez igaz. Kicsit másként állunk ezúttal is ehhez a számhoz, más taktikával például, mint ötszázon vagy ezer méteren, és azt hiszem, az edzőinknek sincs túl nagy elvárása felénk ezerötszázon. Azért mi igyekszünk majd kihasználni minden lehetőséget, ami adódik a jégen, és szeretnénk jól érezni magunkat a pályán.
– Nem is szereti ezt a számot?
– Nem nagyon, éppen ezért a világkupaversenyeken sem szoktam indulni a leghosszabb távon, az edzéseken sem ez van a fókuszban.
– A szerdai versenynapnak úgy vághat neki, hogy ön a legeredményesebb téli olimpikonunk.
– Őszintén remélem, hogy ez nem marad így sokáig.
A Nemzeti Sportot tudósítja a helyszínről: Kohán Gergely, Kovács Erika (szöveg), Árvai Károly (fotó)
