Álomjáték a valóságban – Patai Gergely jegyzete

EZ MÉGIS MI VOLT?! Miközben a vegyes zónába siettem, gyorsan visszafordultam a lépcsőn, hogy még egyszer ránézzek az eredményjelzőre. Dörzsölgettem a szemem, de ugyanazt láttam: tizenöt gól itt, kilenc ott. A világbajnokság elődöntőjében. Az olimpiai bajnok spanyolok ellen.

A fenti kérdést igazából mindenkinek feltettem, aki szembejött velem: a biztonsági őrök különösebben nem osztoztak a boldogságomban, a játékosok viszont fülig érő mosollyal vagy éppen örömkönnyek között értékeltek. Előtte meg úgy játszottak, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne az első perctől az utolsóig dominálni – a legmagasabb szinten, az egyik legerősebb rivális ellen.

Sorolhatnám még a felsőfokú jelzőket, de vannak helyzetek, amikor nem a szavak, hanem az érzések beszélnek. Már ha beszélnek, mert még mindig döbbenetes, amit női vízilabda-válogatottunktól láttunk. Olyan élményt szereztek – maguknak és nekünk is – a lányok, amelyet nem felejtünk el egyhamar. Nem agyaltak azon, hogy hol vannak és miért küzdenek, azzal sem foglalkoztak, hogy a spanyol csapat bemutatásánál csupa klasszis nevét olvasta fel a szpíker. Pontosan tudták, mire képesek – és mindent megtettek azért, hogy mások is megtudják.

Szerintem megtudták. Már az eddigi jelek is árulkodóak voltak (lásd még: a fiatalok gördülékeny beépítése, tizenhárom meccsből tizenegy győzelem a naptári évben), ám erre a sikerre tényleg mindenki felkapta a fejét, mert ilyet nem élhetünk át mindennap. Ez nálam már nem szimplán bravúr, hanem valóságos csoda – és nemcsak az eredmény mondatja ezt velem, hanem az önbizalomtól duzzadó, vagány, mégis fegyelmezett játék is.

Amikor a spanyolok időt kértek, Szilágyi Dorottya pedig az első passz után lefülelte és az üres kapuba ívelte a labdát, már hüledeztem. Aztán láttam, ahogy a centereink futószalagon hozzák a kiállításokat, ahogy Neszmély Boglárka eksztázisban véd, ahogy a bejátszások után labdát szerzünk, a lövéseknél blokkolunk… Keszthelyi Rita ösztönös zseni, Leimeter Dóra élete meccsén van túl, de igazából tizenöt nevet kellene felsorolnom, mert a legnagyobb erőt mégsem az egyének kimagasló teljesítménye, hanem a csapat egysége adta.

Azé a csapaté, amely akkor is szerethető lenne, ha kevésbé játszana jól – mert a miénk. De ez a csapat nagyon jól, mi több, álomszerűen játszott a világversenyeken régóta mumusnak számító spanyolok ellen. Bárhogy is alakul a görögök elleni döntő, ezt már senki sem veszi el tőlünk.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!