Hungarikumsirató – Malonyai Péter jegyzete

Horvátország, Spanyolország, Olaszország, Szerbia, Montenegró. Aktuálisan, az Európa-kupa végeredménye szerint ezek az országok előzik meg vízilabdában Magyarországot. Mondhatjuk, hogy idényelő, ám senki se várja tőlem a medencék környékén, hogy egy kézlegyintéssel napirendre térjek a sorrend fölött.

Igen, kifejezetten dühös vagyok. Az háborít fel, hogy valósnak tartom a hatodik helyet. Hogy annak kell tartanom. Ugyanis meg vagyok győződve róla, hogy a mai válogatottak éppen úgy mindent megtesznek azért, hogy megfeleljenek a dicső múltnak, mint elődeik, akiknek köszönhetően kitüntetett helyzetbe (Hű, pólós...!. Hű, válogatott...!) kerülhettek. Elringatva a hazai közönség kényeztetése által, a hölgytekintetek fényében fürödve. Nem irigylem őket, hiszen éppen annyit tudnak, mint amennyire telik tőlük. Sértés? Biztosan, mint minden, amikor a magyar póló felkent képviselőit negatívumokkal szembesítik.

Mielőtt továbbmegyek, leszögezem, Märcz Tamásnál alkalmasabbat nem tudok a szövetségi kapitányi posztra, ha az általa kiválasztottaknak feleannyi lenne a fejükben, mint neki, éppen elég lenne. És akkor még a kezéről nem is beszéltem. A felkészült Märcz tehát meghívja azokat, akiket a legjobbnak talál a hazai mezőnyben, és ez lesz belőle. A végeredmény sohasem hazudik.

Tükör. Például arra, hogy mennyit ér a mi kis jó esetben is néhány száz nézős bajnokságunk – a külföldiek nélkül. Vasárnap Montenegró úgy csapta agyon Magyarországot, hogy Drasko Brguljan, Szasa Misics és Uros Csucskovics főszerepet vállalt benne, s nem csak a góljaival. Mindhárman a mi ob együnkben profik, ha úgy tetszik, mi készítettük fel őket arra, hogy sikerre vezessék az övéiket. Meg egyébként is, ha egy bajnoki döntőben a győztes csapat nyolc góljából csak kettőt lő magyar, az azért mindenképpen elgondolkoztató. Ahogy az is, hogy elmúltak már azok az idők, amikor exportnagyhatalom voltunk pólóban, mostanság inkább hozzánk jönnek, még csak nem is tanítani – keresni.

Mondják, a magyar póló hungarikum. Aktuálisan vannak kételyeim. A hungarikumoknál ugyanis szigorúak a kritériumok, a libaételek közül például csak azok a gasztronómiai kincsek, amelyek „hagyományos, szabadtartásos módon előnevelt, és kukorica alapú takarmányon utónevelt libából készülnek".

Hogy miért éppen ezt vettem elő, nem tudom.

Talán az elő- meg az utónevelés miatt.