Doha még várhat – Patai Gergely jegyzete

Alighogy beléptem vasárnap délben az eindhoveni női vízilabda Európa-bajnokság sajtóközpontjába, megszólított az egyik helyi újságíró. A hollandoknak mostanában van okuk mosolyogni, így hát ő is széles vigyorral üdvözölt, és kedvesen a hogylétem felől érdeklődött. Rögtön rávágtam, hogy minden a legnagyobb rendben, de talán látta az arcomon, hogy az első naphoz képest kevésbé vagyok vidám, úgyhogy nem hagyta annyiban a dolgot.

„És mi újság a csapatoddal?” – kérdezte, persze amolyan költői kérdés volt ez, hiszen pontosan tudta, hogy két fájó vereséggel kezdte a kontinenstornát a magyar válogatott. Elkezdtem sorolni, hogy miért vagyok még mindig bizakodó, de nem mindenben értett egyet velem, szerinte nem tökéletes az összhang a kapitánypáros és a játékosok között. Azzal érveltem, hogy időt kell adni a tavaly szeptemberben kinevezett Cseh Sándor, Mihók Attila kettősnek – erre csak annyit mondott, hogy az olimpia évében éppen abból van a legkevesebb, és ezzel már nem tudtam vitatkozni.

Kár tagadni, nem így képzeltük el a rajtot, de szentül hiszem, sőt, tudom, hogy az égvilágon nincs veszve semmi. A számok makacs dolgok, a görögöktől és a hollandoktól is tizennégy gólt kaptunk, ám az emberhátrányos védekezésben már egy nap alatt látszott az előrelépés. Bizonyára sokat számított, hogy nem tudtunk „megérkezni” az Eb-re, rögtön a legfontosabb csoportmeccsel kezdtünk, de a társkapitányok és a játékosok sem kerestek kifogást, így én sem teszem. Felesleges azon agyalni, mi lett volna, ha más játékvezetőket jelölnek ki a hollandok elleni meccsre, ha nem öt egyes hátrányból kell felzárkóznunk vagy ha a videóbíró máshogyan dönt a végjátékban – mostantól csak előre szabad tekinteni.

Könnyű ráhúzni a vizes lepedőt a csapatra, de higgyék el, a lányoknál jobban senkit sem bosszantanak a vereségek, náluk jobban senki sem akar javítani. Ahogy Leimeter Dóra mondta, az olimpiai kvótát nem a torna első szakaszában lehet megszerezni, hanem az egyenes kieséses szakaszban, márpedig az még hátravan – csak hát a legrövidebb út helyett a bozótosban kell túráznunk. Öt nap alatt öt mérkőzést játszani minden, csak nem ideális, de ha a válogatott ott akar lenni Párizsban, így is meg kell nyernie a negyeddöntőt.

„Sok sikert Dohára!” – zárta le a beszélgetésünket a holland kolléga, ezzel utalva rá, hogy szerinte már csak a világbajnokságon van reális esélye kvótát szerezni a magyar csapatnak. Én viszont amondó vagyok, hogy ne foglalkozzunk a pótvizsgával, amíg nem írtuk meg az első dolgozatot – az igazán fontos kérdésekre a következő napokban adhatunk csattanós választ.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!