„Ma is nagyon szenvedek” – vallja Vogel Soma a vele és családjával készült videóportréban

A labdasportokban a kapuslét mindig különleges lelkületet kíván: nemcsak átlagon felüli bátorságot feltételez, de olyan erős egyéniséget is, amely képes egy egész csapatnak tartást adni. Hogy vajon a kicsi Vogel Soma tisztában volt-e ezekkel a kritériumokkal, amikor inkább a kapuban taposást választotta, nos, nem valószínű, de egy dologban biztos volt: utált úszni. „Ha van egy hosszabb úszóedzésünk, ma is nagyon szenvedek” – mesélte a Csisztu Sport Castban, a Vogel családdal készült családi portréban.

„Annyira taszított a mezőnyjáték, hogy makacsul ragaszkodtam a kapuhoz. Soha nem szerettem a test test elleni harcot” – mondja a különleges fizikai adottságokkal, roppant hosszú végtagokkal megáldott Soma, a Ferencváros kitűnősége.

„Volt olyan, hogy amikor apu értem jött a suliba, hiába szóltak a hangosbemondón, inkább lapítottam, hogy ne kelljen edzésre menni, annyira utáltam az úszást” – vallja meg a világ egyik legjobb vízilabdakapusa.

Vogel Zsolt: „Ott nevelkedtünk az úszók mellett, és számtalanszor mondták, hogy inkább adjuk nekik vissza Somát, inkább csinálnak belőle egy sprintert, mert iszonyatos dinamika van benne… de hát úszni, a Soma? Nem is tolmácsoltam felé ezt a felvetést, úgyis tudtam, mit válaszolt volna…” – emlékezik vissza a kezdeti évekre az 1994-ben BEK-győztes játékos.

Egyszer azért volt egy kivétel: egy serdülő alsóházi rangadón Vogel Soma édesapja kérésére a mezőnyben játszott, és gólt is szerzett, amire a bátyja, Vogel Simon csak így reagált: „A családi ebéden folyamatosan villogtál a jegyzőkönyvvel.”

Vogel Simon három egymást követő izomszakadás után döntött úgy végül, hogy befejezi a vízilabdázást, és ma, amikor számot vet a pályafutásával, másképp látja a sikert: „Aki Magyarországon komolyan vízilabdázni kezd, az nem éri be kevesebbel: olimpiai bajnok akar lenni. Nekem ez nem jött össze, de ma, amikor visszatekintek a pályámra, sokkal sikeresebbnek érzem, mint amikor befejeztem. Ma már jobban tudok örülni az akkori eredményeimnek, és az útnak, meg a kapcsolatoknak, amit nyertem általa. Ez egy nagyon ferde mérce, hogy csak az olimpiai arany a siker, és csak akkor nyugszik meg az ember. Viszont az is igaz, hogy e hajtóerő nélkül nem lettem volna ob I-es játékos vagy junior-világbajnok. Összességében nehéz, de mostanra megszépülnek az emlékek” – emlékszik vissza pályafutására igencsak érzelmesen, s azért azt sem titkolja, hogy örömmel venné, ha mégis lenne a családban olimpiai bajnok, és erre jelenleg a legnagyobb esélye öccsének, Somának van.

„Egy magyar vízilabdázónak az olimpiai aranyérem kell, hogy a célja legyen” – ezt jól mondja a bátyám – kapcsolódik a gondolathoz Vogel Soma. – De ezt jól kell tudni kezelni, és ezt a vágyat motivációvá és küzdőerővé kell tudni alakítani, nemcsak a nyomását érezni belőle, mert nyomás az bizony van. Egy olimpia nyomása semmihez sem fogható. A legnehezebb BL-mérkőzés szorozva öttel – na, az körülbelül egy olimpiai csoportmeccs izgalma” – ecseteli a már két olimpiát is megjárt kapus.

„Most azt is ki merem jelenteni: ha egyszer abbahagyom a vízilabdát, és nem lesz meg ez az egyetlen hiányzó trófea, az olimpiai aranyérmem, akkor inkább elégedetlen leszek a karrieremmel, mint elégedett… A történelemből már tudjuk, hogy az olimpiai bajnokok neve az, ami igazán halhatatlan…” – mondja a videóban Soma.

Az apát és az edzőt persze nem könnyű szétválasztani, ha egy személyben ugyanaz a kettő, mint Vogel Zsolt esetében. „Edzőként sokszor ott követjük el a hibát, hogy beszélünk arról, mik a célok, de gyakran lehagyjuk a jelzőt a szó elől: mik a reális célok. Apaként ezt nagyon nehéz megfogalmaznom, hogy Simon és Soma karrierjét hogyan látom. Furcsa talán, de átlagolva jól jövünk ki. Nagyon tudok örülni annak, hogy Soma megtalálta az útját, és ilyen sikeres, azonban Simon kapcsán igenis vannak bennem lelki kérdések, hogy vajon mindez neki jó volt-e vagy sem. Szerintem hibáztam akkor, amikor egyedül döntöttem számos kérdésben az ő életét illetően, és nem hagytam opciót. A fejembe vettem, hogy mi legyen az út, és nem figyeltem eléggé arra, hogy ő ezt akarja-e vagy sem” – meséli könnyes szemmel az édesapa az idősebb fiú karrierjét elemezve. „Lehet sorsnak hívni, én szerencsének hívom, ami meghatározta a két idősebb fiúnál, hogy az egyik sikeresebb lett, mint a másik. És ismét az átlag: Simon szerencsétlensége lett Soma szerencséje…” – enged bepillantást a szülői szív legmélyebb bugyraiba Vogel Zsolt, egy sikeres vízilabda-dinasztia meghatározó alakja, további érdekességeket feltárva a neves család életéből.