A pálinkafőző falu a drámai osztályozón megtanulta: berúgni a tizenegyest kell

A Szatmári-síkságon megbúvó kedves kis falucskában, a hatszáz lelkes Panyolán 2000-ben játékoshiány miatt megszűnt a futballcsapat, pedig valamikor ünnep volt minden hazai mérkőzés. A régi idők tanúja, az egykori gárda középpályása ma az országos hírű helyi pálinkafőzde főzőmestere.

Belesajdul az ember szíve a csodálatos környezetben fekvő, nyárfáktól körülölelt pályát látva. Ahol hajdan hétről hétre benépesült a terep futballistákkal, szurkolókkal, gyerekekkel, tizenhét éve csend honol.Az öltözőépület üresen áll, csak a csempéken nyílnak még díszvirágok.Itt nem lehet eltévedni. Éppen a szokatlanul széles csíkozású kapukat csodáljuk, amikor berobog a pálya mellé Simsonjával Koncz László, a régi irányító középpályás, a csapat egykori motorja.Neki köszönhető, hogy évente kettőt-hármat még dobban a panyolai futball kihűlt szíve. Szervezi a pálinkafőzde minőségi termékcsaládjáról elnevezett Elixír Panyola kispályás öregfiúk-csapatot és a hagyományosan nyár elején kiírt, különböző korosztályokat megmozgató, egész napos Panyola-kupát.Helybeli kalauzunk Simon László, a fent említett főzőmester. Panyolán könnyű elszakadni a szárazföldtől, a Tisza, a Szamos és az Öreg-Túr ölelésében a talaj is más.Alkalmas a környéken őshonos, cefre alapanyagnak kiváló nemtudom szilva termesztéséhez. A furcsa hangzású fajta ihlette falubeli szálláshelyünk elnevezését is. Amikor a házat keresve megkérdezzük egy helybeli bácsitól, merre találjuk a Nemtudom vendégházat, ő széttárja a kezét, és a spontán metahumort érzékelve mosolyog: „Nem tudom.”Korábban huszonhárom éven át Panyola postása volt, néhány éve a főzde portása Lakatos Béla. Az egykori középpályás volt kijelölve a nyolcvanas években a tizenegyesek elvégzésére, balszerencséjére azonban a falu futballtörténetének legfontosabb meccsén, a megyei másodosztályba jutásért vívott osztályozón lecserélték, így nem állhatott már labda mögé a szétlövésnél. Igaz, senki nem is számított arra, hogy tizenegyesek következnek. Az oda-vissza vágós összecsapás panyolai felvonásán 1–0-ra nyert Mándok, az idegenbeli visszavágón 3–2-re Panyola.

Ahogy itt emlegetik, azon az átkozott napon a labdarúgás történetében először és utoljára nem az idegenben szerzett több gól döntött, a bíró mindenkit meglepve közölte a végén, hogy tizenegyespárbaj következik. „Odafent eldöntötték, hogy ne mi menjünk feljebb” – idézik a panyolaiak kényszeredett mosollyal a nyolcvanas évekbeli futballbürokraták poshadt világát. Persze a tizenegyespárbajt ők is megnyerhették volna, megspórolva egy fekete fejezetet a falu futball-legendáriumából.

„A bolond is tudja, hogy a csillagokat nem lehet elérni, ez azonban nem gátolja meg a panyolai pálinka híveit, hogy próbálkozzanak vele” – hirdeti a felirat a Panyolai Szilvórium főzdéjében kialakított kóstolóterem falán.A másik bölcsességet a vállalat marketingese, Koncz Nóra még a nagyapjától tanulta: „Nincs az a rozsdás lakat, amelyet a panyolai pálinka ne nyitna ki.” A több mint másfél évtizede megszűnt csapatra gondolva sajnos egy kivétel mégis akad: a futballpálya kapujáé…Nem kis felelősség a neves pálinkafőzde szakmai munkájának vezetőjeként szemrevételezéssel, ízleléssel felügyelni az erjesztést, dönteni a hűtés mértékéről, a párlatfrakciók, az elő- és utópárlatok leválasztásáról. Simon László tizennégy éve áll az üst mellett, korábban a Panyola balszélsőjeként az ellenfelek védőit főzte meg. Előbb munkahelyén keressük fel, majd az üres pályánál beszélgetünk vele.

Mikor született?
Hetvennégyben! Most bezzeg köpöm a választ, nem úgy, mint az első ifimeccsemen. Nem felejtem, mámoros eufória lett úrrá rajtam az érzéstől, hogy mezben, stoplisban pályára léphetek, és amikor megkérdezte a bíró a születési dátumomat, zavaromban csak hebegni-habogni tudtam. De jó lenne visszamenni az időben, újra játszani…
Szomorú látni a csapat nélkül maradt, elárvult panyolai pályát.
Talán még most is ott rejtőzik valamelyik fa lombkoronájában az évtizedekkel ezelőtt felhajított bumerángom. Valahogy ijesztően hosszúnak tűnik a pálya, játékosként sohasem vettem ezt észre. Ahogy itt állok, jönnek elő az emlékek… Nagynéném az 1984-es Los Angeles-i olimpiáról hozott Amerikából egy baseballsapkát, azt a lyukacsos fajtát. Errefelé addig még csak hasonlót sem láttak, én pedig büszkén járkáltam vele a pálya szélén. Kikacagtak az emberek, úgyhogy többé sohasem vettem fel, lepkefogónak viszont kiválóan megfelelt.
Sokan jártak meccsre?
Rengetegen! Egész napos ünnepnek számított a hazai bajnoki. Délelőtt játszott az ifi, délután a felnőtt, összesereglett a fél falu. De nem ám kinyúlott mackóban, koszos csizmában, hanem ünneplőbe kiöltözve! Azt meg el sem lehetett képzelni, hogy pénzt kapjunk a játékért, nekünk egy vállveregetés sokkal többet ért ötezer forintnál.
Fogyott a pálinka is?
Fogyott persze, főleg a szilva meg az alma. Ha nyertünk, azért, ha nem, azért. Meccs közben az apraja jégkrémet evett, a férfiak sört ittak, a lefújás után pedig a kocsmában folytatódott a délután. Nézze, itt egy régi csapatkép.
Hallom, itt minden játékosra ragadt valami becenév. Tudna említeni néhányat?
Hobó, Derelye, Busu, Nicoflex, Aszti, Öreg, Jasi, Kiscsiri, Mérnök, Zuggó, Gornis, Füttyös, Maksi és Izom. Az utóbbi volnék én.
Izom?!
Adta magát: olyan sovány voltam, mint egy hangya…
Mindig is a Túr partján volt a pálinkafőzde?
Valamikor a folyón túl, de amióta eszemet tudom, a mai helyén. Régen hagyománya volt annak, hogy a saját cefréjükkel érkező falubeliek a főzdénél várták meg, amíg pálinka lesz a gyümölcsükből. Kártyáztak, szalonnát sütöttek, iszogattak, és a végén ajándékba otthagytak egy-egy litert a főzőnek.

 

 

Hozzászólások

hozzászólás