Az elfeledett tribün

Az első világháború előtt Magyarország egyik legszebb tribünjének számított a kolozsvári falelátó, amelyet – bármily hihetetlen – mind a mai napig meg lehet csodálni. Csak éppen nem az erdélyi nagyvárosban, hanem a közeli faluban, Aranyosgyéresen…

„Stadionul Mechel”  – hirdetik a kopott betűk a kékre festett, tömör, lelakatolt vaskapu fölött. Gondnok, portás, csöngő sehol, odabent három korcs kutya cincál valami húsmaradékot. Csupán a bejáratra ragasztott üzenet tanúskodik életről: sport iránt érdeklődő hat–nyolcéves gyermekek jelentkezését várják fociedzésre. A kapu résein azonban be lehet lesni, és a betonkerítéssel körülvett sporttelep közepén bizony ott magasodik teljes szépségében a kárpát-medencei futballépítészet gyöngyszeme, az aranyosgyéresi fatribün.
Vagy helyesebb így mondani: a kolozsvári. Elvégre évszázados fennállása első felében a harmincöt kilométerre fekvő erdélyi nagyvárost ékesítette az ódon hangulatú nézőtér, amelynek története a maga nemében egyedülálló. A Ferencváros 1911. februárjában átadott, faszerkezetes Üllői úti stadionjának mintájára, a legapróbb részletekre is odafigyelve tervezte Kovács Gyula építész. A Sétatér mögött, az egykori tűzifatelepen kialakított pálya a korabeli Magyarország egyik legmodernebb sportlétesítményének számított, az ezerötszáz férőhelyes tribün alatt kialakított öltözőkben például meleg vizes zuhanyzó is szolgálta a játékosok kényelmét. A nap pedig sem délelőtt, sem délután nem sütött a futballisták szemébe, ugyanis Koncz Rudolf korabeli labdarúgó személyes tapasztalatain alapuló kérésére a pályát észak-déli irányban alakították ki (hol voltak akkor még a vonatkozó UEFA- és FIFA-ajánlások!).
Kolozsvárt az ezerkilencszázas évek elején virágzó sportkultúra jellemezte – ennek nemzetközileg jegyzett bizonyítéka Somodi István magasugró 1908-as olimpián nyert ezüstérme –, a város megérett egy tisztességes, megfelelő méretű lelátóval ellátott atlétikai és futballstadionra, és az 1911. szeptemberi megnyitó mérföldkő volt a későbbi nagy sikerek felé vezető úton. Ha a futballt nézzük, a sporttelep aranykorát a második világháború idején élte, amikor az 1941-es felújítást követően otthont adott a magyar bajnokságba betagozódó Kolozsvári Atlétikai Club NB I-es mérkőzéseinek, így az 1943–1944-es idény bronzéremmel végződő diadalmenetének (ugyanabban a szezonban a Ferencváros elleni, elveszített Magyar Kupa-döntő kolozsvári visszavágóját a semlegesnek számító KEAC-pályán rendezték tízezer néző előtt).
Aztán változtak az idők, Kolozsvár újra Cluj lett, a Kolozsvári Atlétikai Club szép csendben megszűnt, és az ötvenes évek végén úgy döntöttek a városvezetők, hogy a míves falelátó sem illik a román szocreál építészeti vonalba. Szétszedték, lebontották a régi tribünszerkezetet, a kiugró elemekkel tagolt, valódi ácsremeknek számító tetőt, a sokat látott tartógerendákat és -oszlopokat, a nézőtéri lépcsők elé épített, díszes fakerítést. Kellett a hely a modern betonteknőnek, az Universitatea csapata számára emelt új városi stadionnak, amely aztán 1960-tól több mint ötven évig szolgált komor színhelyéül a román első és másodosztály között ingázó együttes küzdelmeinek, hogy aztán 2011-ben átadja a helyét a felesleges stadionberuházás monumentumának, a hétről hétre maroknyi U-szurkolót magába szippantó harmincezres gigaarénának.


Hogy mi lett a régi falelátóval? A régió futballviszonyait ismerve szinte mesébe illő módon megmaradt, elemeit máig nem tisztázott ötlettől vezérelve átszállították annak idején Aranyosgyéresre, és mint egy legovárat, újra összerakták. Sajnos nem az eredeti formájában, jó néhány értékes fadarab „lepotyoghatott” a teherautókról, ráadásul a költözés után már nem vesződtek a díszes részletek helyreállításával sem.
Ám ha kisebb, egyszerűbb is a réginél, a tribün őrzi száznégy éves őse vonásait, jellegét. A hivataltól műemléki védettséget kapott, és ügyének felkarolására Killyéni András kolozsvári sporttörténész tavaly minikonferenciát szervezett, ami azért is lényeges, mert a megszűnt aranyosgyéresi sodronygyárral együtt a sporttelepre is rátenyerelő gyanús orosz vállalat nem tűnik felelős gazdának. Kár lenne, ha veszendőbe menne a századelő magyar futballjának csodálatosan megmaradt emléke.

Hozzászólások

hozzászólás