Mezőberény cigány fiataljait neveli a pénteki telepi focik segítségével Lugosi Zoltán, a nehéz sorsú nógrádi tehetségeket felkaroló Karancs United korábbi alapítója. Elkísértük a közösségi ház hátsó füves pályájára.
„Milán j.r., Hungari 10” – mutatja hátán filctollas betűit a telep vagánya, sárga-zöld ausztrál mezét könnyű Brazília-szerelésnek látni, a Neymar-hatásra felnyírt frizurájával is ráerősít.
Mezőberényben járunk, a tízezres Békés megyei kisvárosban, annak is Delhi nevű részén.
Így nevezik itt a cigányok által lakott utcákat. A megkülönböztetést és enyhe lealacsonyítást sugalló eufemisztikus elnevezésnek az ország más tájain élnek egyéb változatai: Szarvason Krakkónak, Salgótarjánban Chicagónak, Recsken Gázai-övezetnek vagy Palesztinának hívják a cigányok otthonául szolgáló településrészt.
Délutáni nyugalom honol a mezőberényi külváros ütött-kopott házai között, egyik kapu előtt fiatal fiútársaság römizik a fűben, az út túloldalán kisgyerekek csoportja kuporodik össze a betonjárdán, a kör közepén kártyalapok és némi aprópénz.
Félórával később a nagyok partijának győztese büszkén lobogtatja meggyűrt kétezresét, de jó napja van ma Bodó nevű társának is, aki tizennegyedik születésnapjára új mobiltelefont kapott. Mint minden pénteken, most is szállingóznak a környékbeli tizenéves srácok a Kincsesház nevű közösségi épülethez, amelynek hátsó füves udvarán ma is lesz „Zoli-féle foci”.
A program nem hivatalos névadója Lugosi Zoltán, a magyar futball egyik ismeretlen szentje, akinek életét hosszú évek óta meghatározza a társadalom peremére szorult gyerekek segítése, nevelése. Eszköze egyszerű: a labdarúgás.
„Tavaly nyáron hívtak Mezőberénybe azzal, hogy értek a cigány fiatalok nyelvén, tartsak nekik foglalkozásokat – mondja a 37 éves fiatalember. – Eleinte a futball nem is került szóba, így viszont oda sem jöttek hozzám. Aztán elővettem egy labdát, hogy na, ki akar focizni? Egyből ott termett vagy húsz gyerek körülöttem. Úgy is mondhatom, a foci a csali. A játék előtt, alatt, után beszélgetünk életükről, hétköznapi problémáikról, a rájuk leselkedő veszélyekről, a cigarettáról, drogról. Beszálltam közéjük, a futballal nyertem meg a szívüket, érezték, hogy tisztelettel, szeretettel fordulok hozzájuk. Nem könnyű kivívni a bizalmukat, hiszen látják ők is, fehér, szemüveges, magyar gyerek vagyok.”
Némi vita támad a csapatok elosztása körül a meccs előtt, Zoltán végül befogadja sajátjai közé a vetélytárstól kidobott fiúcskát. Mert persze játszik az edző is. Szolnokon született zenetanár édesanya és rajztanár édesapa gyermekeként, mostohatestvére a család egyik örökbefogadott tagja, Lugosi Dániel Ali klarinétművész, a Virtuózok korábbi győztese. Iskolába már Budapesten járt, a pestszentlőrinci Darus utcai általános iskola válogatottjában együtt szerepelt Torghelle Sándorral, serdülő korától versenyszerűen futballozott a Rába KÖG (Kispesti Öntöde és Gépgyár) csapatában.
Tulajdonképpen a cigány fiatalok felé is kispesti emlékei fordították figyelmét, Rába KÖG-ös csapattársaira gondolva találta meg a szándékaihoz illő társadalmi közeget. Edzői terveit egy karakteres futballszemélyiség fűtötte: 2009-ben látta a DVSC elleni budapesti BL-meccsen Cesare Prandellit, és a 4–3-ra győztes Fiorentina olasz edzőjének kisugárzása, eleganciája, vehemenciája olyannyira megragadta, hogy elhatározta, trénerként a nyomába ered. Megszerezte a D-, majd a B-licences papírt, és miután a Hit Gyülekezetéhez tartozó Szent Pál Akadémián tanult teológiát, adta magát, hogy a Szent Pál Akadémia FC utánpótláscsapatainál kezdje el edzői munkáját.
„Aranyos, jó fiúk voltak, de nem éreztem rajtuk azt a tüzet, küzdést, ami engem igazán lelkesített. Úgy éreztem, nem tudom átadni nekik a Prandellitől látott fanatizmust. Eszembe jutott a Rába KÖG-nél töltött időszak, az ottani sok cigány gyerek, akiknek nem számított, hogy éppen tűz a nap vagy esik a hó, télen-nyáron ott voltak a pályán. Rádöbbentem, hogy nekem velük kell foglalkoznom. Igen ám, de hol találok cigány gyerekeket? Ajánlották Salgótarjánt és környékét, így kerültem 2011-ben Zagyvapálfalvára. Amikor az első bemutató edzésen megjelent ötven-hatvan nógrádi gyerek a negyven fokos kánikulában, és az éles kövekkel, szilánkokkal borított salakos pályán úgy csúszkáltak, mintha élet-halál kérdés lenne a győzelem, tudtam, jó helyen járok.”
Négy évig ingázott hetente háromszor-négyszer Budapest és Salgótarján között, az edzések számát sokszor a buszjegyre maradt pénz szabta meg, Zoltán azonban minden áldozatra készen állt: diákhiteléből építgette a formálódó egyesületet, a szülők segítségével szervezte a tréningeket, a befektetett energia jutalmaként Salgótarján vonzáskörzetéből egyre több lelkes gyerek jelentkezett a Zagyvapálfalvai Ifjak SE edzéseire. Mivel a Nógrád megyében kibontakozó futballmisszió lassan az egész térséget megmozgatta, a név időközben Karancs Unitedre módosult, és az is kiderült, az alapító-ötletgazda már nem képes sárga buszos utazgatással igazgatni az egyesületet. Négy éve nehéz döntésre szánta rá magát feleségével, Veronikával: a fiatal pár a fővárosból Salgótarjánba, egy városszéli lakótelepre költözött.
„Mindenki azt mondta, hogy hülyék vagyunk, fordítva van a jó irány – emlékszik vissza a váltás fogadtatására a Karancs United vezetője. – Saját pénzből oldottam meg a működtetést, arra számítva, hogy majd tao-támogatásból visszajön. A júniusi utalásból kellett volna húzni egy-egy újabb évig, de mindig ott lebegett a kérdés, hogy mi van, ha nem lesz tao? Önkormányzati támogatásra nem számíthattunk. A Karancs Unitednél kiépült a rendszer, megvoltak az edzőink, én mellette az NB II-es SBTC-nél dolgoztam hivatásos utánpótlás-edzőként. Más helyzetet teremtett, amikor megszületett kisfiunk, Frederik. Mert a feleségemmel mi eszünk, ami jut, ha hideg van, legfeljebb jól felöltözünk, de az újszülött gyerekkel nem lehet szórakozni. Kezdő szülőként azt sem tudtuk, hol van a gyereknek az eleje, hátulja, jó lett volna, ha számíthatunk a család segítségére.”
„Adódtak súlyos problémák is a terhesség során, három tumort találtak a baba agyában, amelyek a születésig isteni csoda folytán felszívódtak – folytatja. – Imáinkban megígértük az Úrnak, hogy ha egészséges gyermekünk születik, befogadunk egy cigány kislányt, érte azóta is küzdünk az állami adminisztrációval. Apósomék hívtak Szarvasra, mondván, az üresen álló nagyszülői házba beköltözhetnénk, és végül tavaly a váltás mellett döntöttünk. A Karancs United ügyeit is innen intézem, igaz, a szövetségi támogatási rendszer átalakítása ebben az idényben olyan fokú bizonytalanságot szült, hogy leállt a kilencven-száz gyereket foglalkoztató utánpótlás-részleg, jelenleg csak a felnőtt csapat aktív.”
Lugosi Zoltán Szarvason a helyi gyülekezet lelkészeként tart iskolai hittanórákat, látogatja a nehéz sorsú családokat, magányos időseket. Futballcsapatot új lakóhelyén eddig hiába akart szervezni, a szarvasi „Krakkóban” fekvő pályát lovak legeltetésére használják a helyi oláh cigányok, a fiatalokat is jobban érdekli a ló és az üzlet, mint a labda.
A közeli Öcsödön lenne terve, kedve, lehetősége a csapatszervezésre, de a nógrádi futballszolgálata során felhalmozott családi adósság óvatosságra inti, kisfia és várandós felesége mellett nem szeretné újabb, talán soha meg nem térülő kiadással terhelni az otthoni kasszát.
Marad a mezőberényi foci a Kincsesházban, ahol a közös pizzázással zárt péntek délutánok alkalmat kínálnak neki arra, hogy a saját szabályaik szerint, kirekesztettségben élő fiatalokat gyakorlati tanácsokkal lássa el.
„A múltkor kigurult a labda az utcára, egy kislányával arra sétáló anyuka dobta vissza nekünk. Közben a fiúk szemtelen, sikamlós megjegyzéseket kiabáltak a nő felé. »Látjátok, ezért utálja a magyarok egy része a cigányokat – mondtam nekik, direkt sarkítva a kijelentést. – Most ez az anyuka úgy megy majd haza, hogy lám, nem érdemes a mezőberényi cigányokkal szóba állni, és rossz tapasztalatát megosztja ismerőseivel is. Ezt akarjátok?! Lehet, hogy tíz év múlva éppen őhozzá mész munkára felvételizni. És eszébe jut majd, hogy miket kiabáltak neki a mezőberényi cigányok…« Eleinte nevetgéltek a fiúk, aztán amikor megismételtem, belátták, van ebben valami.”
Ha nem társadalmi, hanem futballszakmai oldalról közelítjük a kérdést, fontos tisztázni, tapasztalt-e Lugosi Zoltán szerteágazó munkája során olyan értékeket, amelyeket a cigány futballisták erősebben képviselnek.
„Genetikailag ott van bennük a muzikalitásból eredő ritmusérzék, a robbanékonyság, a gyorsaság, a kreativitás, a szenvedélyesség – szól a futballpedagógus jellemzése. – Természethez közeli nép szülöttei, szeretik a szabadságot, és nehezen viselik a kötöttséget. Futballban hátrányt jelent viszont, hogy sok esetben hiányzik belőlük a kitartás és nehezen gondolkodnak csapatban. Akkor is megcsinálja a maga cselét, akkor is megpróbálja berúgni a gólját, ha passzolnia kellene. Érdekes megfigyelés, hogy a szintén rengeteg gyakorlást, edzést igénylő zenében vagy ökölvívásban valamiért képesek állhatatosak maradni a romák, az ellentmondásra én sem tudok magyarázatot adni. Tizenöt-tizenhat éves kortól kerül előtérbe a futballban a taktika, amelyhez alkalmazkodni kell, és ez sokuknak nem erőssége. Családcentrikus emberek, akiknek mindenki tesó, a rokonság közelsége rengeteget számít. Ha egy tizenéves gyereket kiszakítanak a családi közegből, és beköltöztetnek egy száz kilométerre eső bentlakásos futballakadémiára, azt a roma lélek nem nagyon viseli el. A helyi toborzás problémájára lenne egy javaslatom: ha a közmunkaprogram keretében foglalkoztathatnának edzőket az önkormányzatok, sokkal könnyebb lenne összegyűjteni a gyerekeket.”
Az NB I mezőnyén végignézve óhatatlanul felvetődik az emberben: miért jut el sokkal kevesebb cigány tehetség az élvonalig, mint amennyit a cigányság lakossági aránya indokolna?
„Miután észrevette, hogy a Karancs United korosztályos csapatával vezetjük a bajnokságot, az egyik akadémia vezetője felhívott, és jelezte, megnézné a fiúkat – meséli Lugosi Zoltán. – Mondtam, semmi akadálya. Megkérdezte azért: »Ugye, nem roma gyerekekről van szó?«»Mind roma« – válaszoltam, mire elnézést kért, hogy akkor nem aktuális a dolog. Kifejtette, hogy nekik évente egy-két millió forintba kerül egy növendék nevelése, és bár eddig vagy száz roma fiatallal próbálkoztak, közülük csupán egy futott be. Értsem meg, egyszerűen nem éri meg nekik, kidobott pénz. A futball gazdasági alapon működik, és az akadémia szempontjából logikus, hogy nem akar 200 millió forintot beleölni valamibe, amiből csak 30 milliót tud kivenni.”
Mezőberényben lassan véget ér a kertvégi meccs, levezetésképpen a lábtengó Lugosi Zoltán által kifejlesztett változatát, a beszédes nevű romgót gyakorolják az egykori pingpongasztal helyén megmaradt betonplaccon. A „romgo” lényege hitvallással ér fel a magyar Delhiben: nem kell hozzá harmadik generációs műfű, játszható bárhol, akármilyen gizes-gazos, köves és meredek is a terep.
