Fejőstehenek és pásztorkutyák

Lassan közelítünk a nyugati határnál kezdett országos biciklitúránk keleti végpontjához, így talán nem korai tapasztalatainkat óvatosan összegezni a magyar futball imádott-szidott fejőstehenével, a társasági adókedvezmény támogatási rendszerével, a tao-val kapcsolatban. Aligha kérdéses, a sportfinanszírozás ezen formája korábban sohasem tapasztalt lehetőségeket nyitott meg a megyei osztályokban szereplő csapatok számára is, felújított öltözőépületek, vadonatúj mezgarnitúrák, rendbe hozott pályák jelzik, ha valahol „keményen taóznak”. Lassan a legalsóbb szinten is ritka, hogy egy-egy csapat szakadt gatyában, sportszárban lépjen pályára, és remélhetőleg a körülmények javulása valamelyest együtt jár a szakmai háttér bővülésével. Mondjuk ki: szinte csak az nem nyitja ki manapság a könnyen járó pénzcsapot, aki megfelelő vállalkozói segítség híján nem tudja, vagy saját erejében bízva nem akarja.
Ugyanakkor az építő kezdeményezés keveset ér szigorú ellenőrzés nélkül. Bár bizonyítani nem könnyű a visszaéléseket, az országszerte hallott, meredekebbnél meredekebb történetekből ellentmondásos kép rajzolódik ki, bizony a nemes szándékra utalt összegek sokszor nem jutnak el kellő hatásfokkal eredeti célhelyükre. Utánpótlásedzői juttatásból pénzelt, a rábízott korosztályt egyetlen tréningen sem látó felnőttjátékos? Az előírt utánpótlásbázis teljesítése végett utcáról összefogdosott, a bajnokságban végigpofozott, szedett-vedett gyerekcsapat? Jutalékért dolgozó pályázati közvetítő? Felnőttek utaztatására fordított ifjúsági buszköltség? Önkormányzati hálamegrendelés a helyi csapatot önzetlenül segítő vállalkozónak? Nem lepődünk meg semmin, a vad sztoriknak se szeri, se száma. És ha csak a felük igaz, már villognia kell a központban a vészjelzőnek.

Miközben országszerte izzadnak a fogyatkozó lakosságszámmal küzdő falvak futballcsapatuk fenntartásáért, és az elmúlt egy-két évtizedben közülük sokan kénytelenek voltak bedobni a törülközőt, muszáj rögzíteni: több helyen a túlélést jelentette a Magyar Labdarúgó Szövetség intézkedése, amellyel néhány éve átvállalta az amatőr egyesületek versenyeztetési költségeinek kilencven százalékát. Hangsúlyozzuk, a segítség jelentőségét főként azoknál a csapatoknál érezni, ahol minden forintnak súlya van – a bőségben dúskáló, ilyen-olyan támogatási összegekkel átmosdatott „amatőr” futballvállalkozások számára a kedvezmény csak plusz nyereség.

Nem mindegy az sem, hogy az adott település önkormányzata mennyire elkötelezett a helyi csapat működtetésével kapcsolatban. A kérdés persze így kevéssé életszerű, tapasztalataink alapján sokkal indokoltabb ekként megfogalmazni: mekkora futballbolond a polgármester?

Ha szívügye a faluközösséget egyben tartó szenvedély, akkor a csapat léte az idők végezetéig garantálva van, szükség esetén az utolsó három nyugdíjas néniből is összeverbuválják a kezdőt. Ha az elöljáró lelkesedése mérsékelt, sokszor csak az együttes életben tartásával járó, szavazatokban mérhető politikai haszon vagy az esetleges gazdasági előny biztosítja a jövőt. Viszont ha a falu első embere közönyös a labdarúgás iránt, kritikus helyzetben sem várható tőle megváltás: játékoshiány esetén szemrebbenés nélkül hagyja leengedni, vagy éppen maga húzza le a rolót. 

A Hátsó füves sorozat azonban elsősorban nem a támogatások áramlását, a helyi politikai szereplők acsarkodásait igyekszik nyomon követni, hanem azokra a háttérben dolgozó, idejüket, erejüket, pénzüket nem sajnáló hétköznapi szereplőkre fókuszál, akik nélkül a falusi futball kifulladna.

Nem egyedülálló, mégis szembeötlő példa a 2300 lelkes Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Buj községé, ahova Tolcsva felől túránk eddigi legkeményebb szakaszán, a Bodrog és a Tisza által közrefogott Bodrogzug morotvás, mocsaras vidékén keresztül, biciklinket néha combig érő sáros vízben tolva sikerül eljutnunk. A megyei III. osztályban szereplő csapat működtetése a szűzi modellt követi: van egy megszállott elnök-edző-mindenes a 33 éves Mester János személyében, aki testnevelés-földrajz szakos tanári állása, valamint gávavencsellői utánpótlás-edzői szerepköre mellett irányítja teljes szívvel Buj futballját, ide értve az U7-es, U9-es, U11-es és U13-as korosztályos csapat útjának egyengetését (figyelem, mint sok más helyen, itt is hiányzik a pályáról a Bozsik-programban előírt szintek és a felnőtt csapat közötti nemzedék!). Odaadó szakmai munkája azonban nem sokat érne, ha nem gondozná, ápolná a pályát fáradhatatlan lelkesedéssel a közmunkásként fizetett Laskai Attila és neje, Maca néni, vállalva mosást, pályafestést, hálófelrakást, fűnyírást, hengerelést, gyepápolást, meccsrendezést. Miközben az egyik percről a másikra lezúduló jégzivatar és az égből potyogó mogyorónyi darabok elől a kispadon keresünk menedéket, a gondnok fényes szemmel néz végig birodalmán: „Egész nap el tudnék üldögélni itt, és csak gyönyörködnék a pályában.”

Hozzászólások

hozzászólás