„A második félidőben a fokosokkal és botokkal asszisztáló közönség óriási tetszése mellett most már teljesen eltekintett a labdarúgástól és ehelyett oly nagy mérvben kezdte űzni az emberrúgást, hogy a Nagykállói Sport Egylet 11 játékosa közül 10 itta meg a levét és nem is egyszer ájultan kellett egy-egy NSE játékost a barátságos mérkőzés színhelyéről leszállítani.” Az 1921-es újfehértói botrány tanulságairól és a korszak vidéki futballtársadalmának jellemzőiről Szegedi Péter szociológussal és sporttörténésszel beszélgettünk.
Stílszerűen biciklivel érkezik Újfehértóra interjúalanyunk, Szegedi Péter debreceni szociológus és sporttörténész, a magyar futball 1945-ig tartó korszakának hátterét kiválóan bemutató „Az első aranykor”, valamint a debreceni futballtársadalom régmúltját feldolgozó „Riválisok” című könyv szerzője. A magyar futball korai szakaszának erőszakos eseményeit a valogatott.blog.hu oldalon cikksorozatban taglaló szerző Mucsai futballkirándulások című írásában felhívja a figyelmet egy 1921-es újfehértói esetre.
„A nagykállói sport egylet aug. hó 21-én barátságos mérkőzésre rándult át Ujfehértóra, az ujfehértói sport egylethez – számolt be a történtekről a Nyírvidék című lap. – Már a fogadásnál kiderült, hogy a barátságról itt kevés szó lesz, azonban a meglepetések sora ott kezdődött, hogy az ujfehértói sport egylet cégére alatt Tárkányi és Pápay debreceni torna egylet, illetve a debreceni vasutas sport club válogatott játékosai állottak ki. (…) Az első félidőben az Ujfehértói Sport Egylet még labdát is rúgott olykor-olykor, habár már akkor alaposan elbántak néhány NSE játékossal. Ily körülmények ellenére a félidő csak 1:0 volt Ujfehértó javára. Megbőszült ezen az Ujfehértói Sport Egylet és a második félidőben a fokosokkal és botokkal asszisztáló közönség óriási tetszése mellett most már teljesen eltekintett a labdarúgástól és ehelyett oly nagy mérvben kezdte űzni az emberrúgást, hogy a Nagykállói Sport Egylet 11 játékosa közül 10 itta meg a levét és nem is egyszer ájultan kellett egy-egy NSE játékost a barátságos mérkőzés színhelyéről leszállítani. A bíró a terrorisztikusan fellépő közönség és az ujfehértói játékosok hatása alatt nem tudott erélyesen fellépni, ezért a Nagykállói Sport Egylet végig fair játékot játszó csapata kénytelen volt a pályáról levonulni és hanyatt-homlok menteni a már megtépázott testi épségét. A durvaságokban sajnos az járt elöl, akinek multjánál fogva példát kellett volna adni a fair és uri játékból, Pápay (DVSC). A mérkőzés végén egyébként egy USE-ista kijelentette, hogy nem halt meg senki, nem történt semmi baj.”
Falusi sajátosság volt-e a korszakban a pályán előforduló erőszak? Milyen társadalmi feszültségek, elfojtott indulatok késztették az első világháború után a játékosokat, szurkolókat az önbíráskodásra? Miféle szerepet töltött be a futball a huszadik század új lehetőségeit felismerő agrárközegben?
A falusi és városi futballbotrányok közötti különbséget tekintve Szegedi Péter elsősorban a bántalmazáshoz használt tárgyakban figyelt meg eltérést: amíg urbánus közegben inkább sétapálcával suhintottak oda egyet a bírónak vagy az ellenfélnek, addig kisebb vidéki településeken gyakorta fokossal, bicskával, esernyővel támadtak az áldozatra. Tanulságos megfigyelni a politikai viselkedésben érzékelt mintákat is – hívja fel figyelmünket beszélgetőtársunk –, hiszen az első világháborút követő közéleti fordulatok, a tanácsköztársaság, a fehér terror, a király elűzése folyamatos normaszegő állapotot tartottak fenn, az egyszerű ember pedig könnyen olvashatta ki az eseményekből, hogy neki is joga van igazságot tenni maga körül. Beszédes adat, hogy az újfehértói botrány évében, 1921 decemberében az utolsó fordulóban az első, a másod- és a harmadosztály 36 mérkőzésén összesen 33 játékost állítottak ki. Az erőszak elharapódzását tapasztalva a budapesti rendőrség betiltotta a futballt, majd az egyesületek tiltakozására mérsékelte határozatát, és csak a nézőket zárta ki a stadionokból (a rendelet másfél hónapig maradt érvényben). Úgy fest, két évtized sem volt elegendő ahhoz, hogy az efféle drasztikus megoldás kikerüljön a hatóságok eszköztárából – 1900-ban a budapesti városháza közoktatási bizottságának egyik tagja kezdeményezte, hogy a főváros az összes iskolában tiltsa be a futballjátékot. Két évre rá ezért is tartottak a szigorú óvintézkedéstől futballkörökben, miután a Törekvés–BAK mérkőzésen olyan szerencsétlenül ütközött Dávid Vilmos Törekvés-csatár, hogy három nappal később meghalt (igaz, a sajtóban utólag elterjedt, hogy az első játékosáldozat halálát az előző nap fogadásból megevett egy kiló csokoládé és az attól kialakult bélcsavarodás okozta).
Ami az újfehértói esetet illeti, érdemes kontextusba helyezni a történteket. Szegedi Péter forrásai szerint a településen 1920-tól már volt iparosköri csapat, a levente gárda 1943-ban, az Újfehértói EPOSZ 1948-ban nevezett be bajnokságba. Mégis erős a gyanú, hogy a nevezetes mérkőzés idején a labdarúgás még nem eresztett mély gyökereket a falu életében.
„Nagykálló volt a közeli, rivális település, az újfehértóiakban feltehetően dolgozott a becsvágy, hogy na, most megmutatják – értékeli az 1921. augusztus 21-i eseményeket vendégünk. – Aztán amikor nem úgy sikerült a játék, ahogy tervezték, türelmüket vesztve elkezdték rugdosni az ellenfelet. Ne felejtsük, az újfehértói futball még gyerekcipőben járt, könnyen lehet, hogy csak két-három évvel korábban jelent meg ott az első labda, a technikásabb vetélytárs elleni durva fellépés a futballtudás hiányával is magyarázható. Talán némiképp meglepő módon a fizikai erőszakot nem csupán a kétkezi munkások gondolták legitim eszköznek, például Kisvárdán és más környékbeli településeken több esetben magas társadalmi státuszú urak is részt vettek incidensekben.”
Hozzátehetjük, e tekintetben kiváltképp figyelemre méltó az idézett Nyírvidék-cikk megjegyzése a városi közegből érkezett, elismert játékosként durváskodó Pápayról, akinek „multjánál fogva példát kellett volna adni a fair és uri játékból”. Kitapintható az árulkodó félmondatban az a folyamat is, ahogyan a Budapesten már a századfordulón népszerű labdarúgás fokról fokra meghódította az országot, és előbb az 1910-es években a megyeszékhelyeken, majd az 1920-as évektől már a falvakban is megtalálta követőit. A terjesztésben kulcsszerep jutott a városokban dolgozó falusiaknak, ám különösképp a vasutasoknak, akik a sportág ismeretét mint méh a virágport vitték településről településre. Mezőgazdasági környezetben a hasznos funkciójától – gabona-, zöldség-, gyümölcstermesztéstől vagy legeltetéstől – elvont sportterep kialakítása is feszültségeket szült, amint arra újfehértói vendégünk Katonák, lovak, tehenek című, a Magyar Narancs 2007/18. számában megjelent írásában rámutatott.
„Amikor 1927-ben Kecskeméten profi futballklub alakult, a Sporthírlap szerint az egyletalapítás ellenzői felvetették: »Minek a profiklub Kecskemétnek, a nagy parasztvárosnak, nekünk bográcsgulyás és tarhonya kell.« 1921-ben Makó város tanácsa egyszerűen elvette a MAK pályáját, mivel a terület »tehénjárás céljaira szükséges«. A Hódmezővásárhelyi Sport Élet publicistája kifakadt: »Legyen meggyőződve a nemes makói tanács, hogy a magyar sportemberek is tisztában vannak az állattenyésztés nagy fontosságával, (…) és nem hisszük, hogy Makó város nagy határában tehénjárásra más, alkalmas hely nem lett volna, mint az egyetlen sportpálya.«”
A mai futballizált világban szinte belegondolni is nehéz, de a kevésbé polgárosult környezetben a labdarúgást mint játékot sokan értelmetlen hóbortnak tartották. Szegedi Péter hangsúlyozza, a változás hátterében a falusiak polgárosodó életszemlélete jut érvényre, a munkaidő és szabadidő korábban elképzelhetetlen szétválasztása új utakat nyitott meg, és a botrányba fulladt újfehértói mérkőzés idejére már az sem keltett megdöbbenést, hogy felnőtt férfiak gyerek módjára labdával játszanak.
(A fotók csak illusztrációk, a nyitóképen a két világháború közötti korszak egyik Újpest–Austria Wien meccsének feszült jelenete látható, a továbbiakban Újfehértó későbbi korszakának csapatképei.)