Meccsek a magyar csúcsokon: a SZOT-üdülő legendás galyatetői derbijeitől a bükkszentkereszti sziklarobbantásig. Futballélet az ország tetején.
Melyik Magyarország legmagasabban fekvő pályája?
Egyszerű a kérdés, mégsem egyértelmű a válasz. Mondhatnánk, hogy a galyatetői, hiszen hazánk második legmagasabb hegycsúcsa alatt valóban van egy futballra alkalmas terület két (na jó, másfél) vaskapuval, de okkal vetheti ellen bárki, hogy akkor hol a helyi csapat? Ugyanez a probléma Mátraszentimrével, amely falunapi események és alkalmi meccsek helyszínéül szolgáló „igazi” futballpályájával büszkélkedhet tengerszint feletti 772 méteren, együttese azonban a helyiek emlékezete szerint talán sohasem volt. Ha a hegyvidéki pályaversenyt működő egyesülethez kötjük, egy hegységgel arrébb kell kirándulnunk, a Mátrából a Bükkbe: a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei III. osztály Miskolc-északi csoportjában szerepel Bükkszentkereszt, amely hazai mérkőzéseit 627 méteres magasságban vívja.
Egyedülálló környezetben, a hegyek ölelésében alakították ki a hatvanas években a falu pályáját, amelyen a térfélválasztásnak akkoriban különös tétje volt: az átellenben lévő két szögletzászló között másfél méteres szintkülönbség jelentkezett. A domborzati viszonyokkal a nyolcvanas években vette fel a harcot a falu lakossága, ekkor több mint száz teherautónyi építési törmeléket, követ és földet hordtak a területre. Igen ám, csakhogy amikor az 1998–1999-es idényben Bükkszentkereszt megnyerte a megyei II. osztályt, a 86×48 méteres pályaméret kicsinek bizonyult a megyei I. osztályban megadott szabványhoz.
„Nem volt mit tenni, bővíteni kellett – emlékszik vissza az akkori kihívásra Kömlei Viktor, a Bükkszentkereszti SK elnöke. – Ezt csak a két hegy megbontásával, a hegyoldalak kiszedésével lehetett megtenni. A Somos-bérc oldalából két-három métert, a Kis-Dél-hegy oldalából pedig tizenöt–húsz métert kellett leszedni, elhordani. Itt a sziklát vésték, robbantották, ásták le, ami rengeteg gépi- és kézi munkával járt. A pályaátalakítás a község focit szerető lakóinak, öregeknek, fiataloknak önzetlen segítségével, nagyrészt társadalmi munkában valósult meg.”
Muszáj alkalmazkodni a sajátos körülményekhez, a szó szerint két hegy közé ékelt, a tágítás után már 93 méter hosszú és 56 méter széles bükkszentkereszti pályán meccset játszani is más. Ha egy lövés mellészáll, a labda fent marad a domboldalon, hegymászásban edzett szurkolók mennek fel érte, az oldalvonal mellett pedig sokszor az erdőben kell keresni, a fák között. Az ellenfelek hétről hétre panaszkodnak a ritkás hegyi levegő miatt, a gyakori köd is zavaró, téli időben meg néha hóvihar nehezíti a támadásvezetést.
De vissza Bükkszentkeresztről Galyatetőre, ahol az erdőszéli pálya mai állapota alapján nehéz elképzelni az aranykort, pedig a magyarfutball.hu oldal adatbázisa szerint az 1947–1948-as és az 1948–1949-es idényben a Mátra csúcsán rendes csapat szerepelt az Északnyugati Labdarúgó-szövetség mátravidéki alosztályának gyöngyösi, majd mátraalji csoportjában. A tengerszint feletti 950 méteres fennsíkon a harmincas évek végén, a nagyszálló építésével párhuzamosan alakították ki a játékteret, amelyen aztán sok éven keresztül minden vasárnap öldöklő csatát vívott egymással a SZOT-üdülő és a BM-üdülő csapata. Olyan is előfordult, hogy a két társaság közös galyatetői válogatottat alakított, átrándult Mátraszentimrére, és a helyiekkel mérkőzött meg. Akkor még gyalog jártak egymáshoz a mátrai együttesek, a mátraalmási (régi nevén szuhahutai) labdarúgók talán még ma is szuszogva emlékeznek a meredek kaptatón megtett galyatetői túrákra.
A galyatetői nagyszállót 1948-ban élmunkásüdülővé alakították, a sportéletet is érintő ötlet azonban felemás fogadtatásra talált a jutalmazott munkások és sztahanovisták körében, amint azt Horváth Sándor archivnet.hu oldalon olvasható tanulmánya is érzékelteti.
„A Galyatetőre küldött élmunkások számára az üdülés teljesen ismeretlen fogalom volt: a munkában megfáradt vájárok és szövőnők számára a paradicsomi környezetben a hegymászás vagy a sport furcsa foglalatosságnak számított. A szabadidő eltöltését – mivel munkájuk mellett nemigen volt szabadidejük – az üdülői kultúrfelelősök próbálták »tanítgatni« nekik. Ennek ellenére 1949-ben egy jelentés megállapítja: »a propagandista nem foglalkozik az élmunkásokkal… nem ragadja meg a lehetőséget, hogy kollektív játékokat szervezzen, amelyen keresztül megbarátkoztatná egymással az embereket, így sokszor előfordul, hogy 3-4 élmunkás ült az asztalnál órák hosszat szótlanul«. Még rádió sem volt, ezért javasolják, hogy az élmunkások nagy többségéhez alkalmazkodva létesítsenek céllövészetet, kuglipályát, állítsanak fel tornaszereket, nyújtókat, birkózó-szőnyeget, mászórudat, futball- és egyéb labdajáték lehetőséget nyújtsanak, és a rádiót vezessék be a szobákba szabályozható hangszórókon keresztül.”
A nagyszálló élete meghatározta a futballéletet a Mátra tetején, a kéthetes turnusokban cserélődő üdülők spontán összerakott csapata rendszeresen összecsapott a szálloda dolgozóival, de nősök–nőtlenek rangadóra is akadt példa. A magyar futballéletben a legfontosabb szerepet az 1966-os világbajnokság előtt játszotta Galyatető, amint azt a nagyszálló előcsarnokában kiakasztott fényképek is tanúsítják: itt készült az angliai tornára a Baróti Lajos vezette magyar válogatott.
„Mindig ott sertepertéltünk a játékosok körül, máig őrzöm az autogramokat, amelyeket akkor szereztem például Albert Flóriántól vagy Szentmihályi Antaltól” – meséli Varró János magyar bajnok sífutó, aki 1952-től, másfél éves korától él Galyatetőn. Édesapja a környék kenyérellátását biztosító helyi pékségben, édesanyja a szálloda takarítónőjeként, majd konyháján dolgozott, ő maga pedig még emlékszik a 106-os és a 107-es szobában lakó Kodály Zoltánra, valamint a Zsil luxusautóval érkező Dobi István nyaralásaira, amelyek során a kommunista vezető testőrei különleges bűvésztrükkökkel szórakoztatták a helyi gyerekeket.
“Alberték idejében már nem volt jó állapotban a pálya, a magyar válogatott is inkább csak erőnléti edzésekre, a kapura rúgások gyakorlására használta. Később előfordult, hogy a SZOT-üdülők közötti focitornán kegyes csalással beneveztük a galyatetői csapatba az éppen itt üdülő Fradi-játékost, Szőke Istvánt vagy a Vasas-kapust, Mészáros Bubut. Ő megcsinálta, hogy miután könnyedén kivédett egy lövést, odagurította a labdát a csatárnak, hogy próbálja meg még egyszer.”
Köszönet az együttműködésért és a fantasztikus fényképekért Kömlei Viktornak, Varró Jánosnak és a magyarfutball.hu oldalnak!