Klubelnök a háztetőről

Klubelnökhöz igyekszünk, kéményseprőt találunk a megbeszélt időben az Őriszentpéter SE öltözője előtt. Kiderül, mégis jó helyen járunk. 

„Munkában jöttem, nem öltöztem át – szabadkozik Mihály Ferenc. – A játékosok megszokták a ruhámat, régóta csak Korminak becéznek. Néha belegondolok, hogy más csapatoknál öltönyben, nyakkendőben jár a klubelnök. Hát, nálunk nem így van. Hogy miért választottam ezt a szakmát? Gyerekkoromban tőlünk kétszáz méterre lakott Sanyi bácsi, a kéményseprő. Mindig azt láttam, hogy vidáman pöfög haza a motorjával, és fütyül, mint a kanárimadár. Azt mondtam magamnak, én is ilyen ember akarok lenni.”

Őriszentpéter jellegzetes őrségi településként szerekre tagolódik, Szalafő felől az Árpád-kori templom mellett Templomszeren, Siskaszeren, Kovácsszeren és Alszeren keresztül ereszkedtünk a Zala folyó völgyébe, a Városszerhez tartozó futballpályához. Bár hétköznap délután lélek sincs a márciusban is üde gyepen, körbenézve bátran kimondhatjuk, kevés játékosnak adatik meg, hogy vasárnaponként hasonlóan festői környezetben, árnyas fenyvesek alatt futballozzon.

Pénz akad bőven, a körülményekre nem lehet panasz. Kell is a stabil anyagi háttér, az egyesületnek ugyanis nem titkolt célja, hogy az Őrség futballközpontja legyen, és ha az Őrségi Nemzeti Parkkal megvívja területhódítási csatáját, új pályát építsen.

A csapat veterán játékosa, az U11-es korosztály edzője, a polgármester fivére beszél nekünk a fényes tervekről, ám Őr Péter tanulságos példát fest arról is, miként öli meg a helyi utánpótlás-nevelést az iskola hiánya. A városban a hetvenes évek elején négy évig működött gimnázium, aztán becsukta kapuit, és azóta sem nyitotta ki. Hogy nincsen helyben középiskola, fájdalmasan megmutatkozik az egyesület korosztályos csapatai között tátongó generációs szakadékban: létezik U7-es, U9-es, U11-es és U13-as együttes, aztán hatalmas űr következik, majd az U19-es szint. Aki minimális rálátással bír az ifjúságnevelésre, tudja, a hat évnyi ugrás borzalmasan nagy, a gyakorlatban azt jelenti, hogy a helyben maradt 14 éves gyereknek gyakran 19 évesek ellen kell játszania.

Gondolnánk, hogy ha valaki, akkor Őr Péter tősgyökeres őriszentpéteri, a 39 éves balszélső azonban tisztázza, édesapja magyarszombatfai fazekas volt. Tizenegy évesen veszítette el őt, és bár előtte gyakran odatelepedett hozzá a korong mellé, sőt a szülői égető kemencét ma is becsben őrzi, a mesterséget nem vitte tovább. Így változnak az idők: az ősi őrségi foglalkozás folytatása helyett informatikusnak állt.

Úgy volt, lesz módunk személyesen találkozni Németh Imrével, akinek személye országos szinten is ritka magasságokba emeli Őriszentpétert: kérdéses, dolgozik-e másutt edző megyei II. osztályú csapatnál a legmagasabb szintű, pro licences végzettséggel. És bár a lelátói népnyelv némely faragatlan edzői kiabálás alapján szokta gúnyosan prolilicencként emlegetni a nevezetes papírt, a 64 éves tréner esetére ez semmiképpen sem áll: a szlovén élvonalbeli Lendvát is sikerekre vezető szakember a kulturált, széles látókörű, gyökereihez hű fajtához tartozik. Noha biciklis túránk őriszentpéteri délutánján Szlovéniában akad dolga, az öltözőasztalra helyezett, kihangosított telefon segítségével bekapcsolódik a helyiekkel folytatott beszélgetésünkbe.

„Fakereskedéssel foglalkozó vállalkozásom bevételéből gond nélkül megélek, ám úgy voltam vele, ha tudok segíteni abban, hogy az Őrségben a virágzó kulturális élet mellett a futball is fellendüljön, szívesen teszem – visszhangzik az öltözőben a tavaly nyáron munkába állt edző telefonhangja, és miután helyi kötődéseiről kérdezzük, megdöbbentő történetet oszt meg velünk. – Hogy őrségi vagyok-e? Budapesten születtem. De őrségi vagyok. Családom farkasfai, 1952 novemberében édesanyámat elhurcolták falujából az ávósok azzal a koholt váddal, hogy Jugoszláviának végez titkos kémkedést. Képzelheti, húszéves fiatalasszonyként mennyi alapot adott rá. Ez volt a hírhedt farkasfai ügy, amely során ötven-hatvan embert elvittek előbb Szombathelyre, majd Budapestre. Tizennyolc ember meghalt a per nyomán, volt, akit agyonvertek a kínzások során, másokat kötél általi halálra ítéltek. Én 1953. január 23-án az ÁVH Fő utcai börtönében születtem meg. Más csecsemők is világra jöttek ott, édesanyám úgy mondta, hogy aki elég erős volt, az maradt életben. Néhány babát a Szovjetunióba szállítottak, senki sem tudja, mi lett velük.”

Elbúcsúzunk a kéményseprőtől és az informatikustól, nehéz szívvel ülünk biciklire: az őriszentpéteri öltöző mélyéről egy család kegyetlen küzdelmeinek emlékét visszük magunkkal.

Hozzászólások

hozzászólás