Lábatlanban visszavárják Sanyit és Janikát

Szinte egyszerre szembesült Lábatlan két labdarúgója télen a kegyetlen diagnózissal, mindkettejük agyában daganatot találtak. Azóta a 41 éves Kis Sándort és unokatestvérét, a 19 éves Marosvölgyi Jánost sikeresen megműtötték, kitartóan reménykednek a teljes gyógyulásban.

Fotók: Reviczky Zsolt

Kis Sándor 2015. február 10-én délután két órakor hirtelen rosszul lett, furcsa forróság öntötte el, leült az ágya szélére. Próbált valamit mondani párjának, de hiába igyekezett, nem tudott értelmes szavakat formálni. Következő emlékképe, hogy fekszik az esztergomi kórházi ágyban, körülötte aggódó tekintetek, édesanyjáé, volt feleségéé, mostani társáé, 19 éves fiáé. Öt órán keresztül volt kómában. Néhány nappal később Budapestre szállították, az agydaganatot már az Amerikai úton, a CT- és MR-vizsgálat után diagnosztizálták. A 41 éves lábatlani férfi valamikor a megye leggyorsabb csatárának számított, az utóbbi években a helyi öregfiúk csapatban játszott.

Unokatestvére, a 19 éves Marosvölgyi János nem egészen három héttel később, 2015. március 1-jén, Almásfüzitőn, a Lábatlan edzőmérkőzésén esett össze. Akkor már egy hónapja folyamatosan fájt a feje és szédült, a pályán az első percekben veszítette el az egyensúlyát, azonnal lekéredzkedett. Másnap maga buszozott be Esztergomba, a CT-vizsgálat rögtön kimutatta fejében a daganatot. Bár az orvosok inkább kísérőjéhez, nővére vőlegényéhez beszéltek, mellettük állva pontosan értette, miről van szó.
Mindkét lábatlani beteget ugyanaz az izraeli orvos, Elor Guy műtötte Budapesten. A leletek tanúsága szerint a két operáció sikerült, nincs szövődmény, nem látni áttét nyomát. Tudják azonban ők is, a gyógyulás útja még beláthatatlanul hosszú és kiszámíthatatlan.

Kis Sándor (sapkában) a süttői csapatnál segédkezik az edzőnek

Fent, a hegyoldalba ékelt lábatlani sporttelepen találkozom Kis Sándorral. Hamarabb érkezett, zsebre dugott kézzel, tétován sétálgat a futballpályán; nézi a locsolórendszer-telepítés miatt feltúrt gyepet, az üresen álló, egykor népes és hangos lelátót, a jól ismert kaput. Beülünk az edzői szobába, szóba kerül futball, betegség, küzdelem. Ha nincs fejére húzva a sapka és szemében a megkopott fény, senki sem mondaná meg róla, hogy néhány hete életmentő beavatkozáson esett át.
„Négyórás volt a műtét, éber altatással végezték, ami azt jelenti, hogy az orvosok beszéltek hozzám, folyamatosan tesztelték az agyműködésemet. Kérdezgették, hogy hívnak, milyen színű a fű, ilyesmiket – eleveníti fel a március 24-i operáció emlékeit. – Július nyolcadikától harmincnapos sugárkezelés vár rám, azt mondják, arra mindenképpen szükség van. Nem tudom, milyen lesz. Janika már jár, ő eléggé fárad tőle.”

Kilátás a süttői öltöző ablakából: a futball éltet, erőt ad

Maximum tízkilós súlyt emelhet Kis Sándor, ám erejéből nem futja, dolgozni egyelőre képtelen. Furcsa leírni ezt az egykori villámlábú csatárról, aki még a másodosztályú Dorogban is megfordult, és fénykorában állítólag Dombi Tibort is lefutotta egy különpárbajban. Nemrég felkérték a szomszédos Süttő csapatánál az edző segítőjének, februárig kőművesként alkalmi munkákból élt, táppénzre nem jogosult, a családot párja, Balogh Hajnalka tartja el óvónői fizetéséből. Az édesapát eleinte nem volt szabad egy percre sem magára hagyni, és mivel lánya, Petra még csak hatéves, hetekig fia, Kevin vigyázott rá. Sokat beszélgettek, egyszer-egyszer kisebb sétát is tettek, a tizenéves gyermeken nyomot hagyott a betegség: „Más volt, mint szokott, pedig korábban mindig olyan boldognak látszott.”
Erőt ad, reményt jelent a családtagok közelsége, a csapat támogatása, a Puskás Akadémia ellen szervezett márciusi jótékonysági mérkőzés, még ha a műtét után lábadozó, legyengült játékos aznap nem is tudott végig a pálya mellett maradni. De vajon magányos pillanataiban emészti-e a kétség? Eszébe jut-e néha, hogy mi lesz, ha kiújul a daganat? Ha egy napon magukra maradnak a gyerekek? Gyorsan jön a válasz, nagyon gyorsan: „Nem fordult meg a fejemben. Ilyenre nem gondolok, próbálok nem gondolni.”

A közeli rokonok párhuzamos megbetegedése felveti a kérdést, nincs-e genetikai oka a daganat kialakulásának, ám az orvosok gyakorlatilag kizárják a lehetőséget. Arra sincsen ok, hogy közvetlen kapcsolatot keressünk a környék nagy gyárainak káros melléktermékeivel, bár a térség a nyolcvanas években az ország legszennyezettebb területének számított.

Marosvölgyi János háttérbe húzódva a lábatlani csapattársak között

„Mondják a betegszállítók, akik visznek fel Pestre a sugárkezelésre, hogy az eternitgyár és a cementgyár munkásai közül sokan lettek rákosok” – jegyzi meg Marosvölgyi János, akivel lakásuk mellett, a bezárt cementgyárral szemközti Platán kifőzdében ülünk a sarki asztalnál. Annak idején ide járt édesapja büszkélkedni fia góljaival, bemutatkozását a felnőttek között azonban már nem érhette meg. Halála óriási törés volt az akkor tizenöt éves fiatalember életében, akkor költözött haza a gyulai Grosics Akadémiáról.

Ma igen szerény körülmények között, csendesen él édesanyjával, a jótékonysági meccsből befolyt összegből a szomszéd Zámbó család segít javítgatani, meszelni a falakat, hogy kialakítsa neki az orvosok által javasolt steril szobát. Messze még az idő, mire a sugárkezeléstől erőtlen fiatalember újra a Dunán horgászhat, a csapatban futballozhat.

„Utánanéztem az interneten, hetvennégy százalék az esélyem a teljes felépülésre. Jobb lenne a száz százalék, mert így azért ott van az a huszonhat is. Az intenzív osztályon bent járt egy pap, imádkozott értem az ágyam mellett, és adott egy szentképet Jézusról, amit azóta is mindig magammal hordok a pénztárcámban. Ez sokat jelent nekem. Hogy mik a terveim? Meggyógyulni, az mindenképpen, aztán valami munkahelyet találni. Lábatlant nem hagynám el soha, amióta hazajöttem Gyuláról, nem bírom elviselni a honvágyat. Itt vannak a szeretteim, a barátaim, a csapattársaim, nem akarok elmenni innen…”

Gyerekek fociznak a hátsó füvesen Süttőn, amíg a felnőtt csapat a centerpályán Koppánymonostrorral vív megyei II. osztályú bajnokit – Kis Sándorral a kispadon.

Süttői hangulatkép egy vadnyugati szurkolóval.

A süttőieket és a lábatlaniakat összeköti a klubszeretet. Amikor a legnagyobb riválisról kérdezem a játékosokat, még a Nyergesújfalunál is előbb mondják az Újpest nevét.

A lábatlani öltöző falán ott lóg a Himnusz, Fenyvesi László középcsatár és játékosedző magyarázattal is szolgál: “Fontos a csapatnak a magyarság, szoktunk is együtt válogatott meccsre járni, együtt mentünk ki vonattal a bukaresti Eb-selejtezőre, de a hoki-világbajnokságon is ott szurkoltunk Krakkóban.”

“Fenyő” eligazítást tart. Nemrég szerezte meg a B-licencet, pénteken olyan edzést vezényelt az együttesnek, hogy szinte tananyaggal felért. A két beteg futballistának rengeteget segített, a márciusi jótékonysági mérkőzés is részben az ő ötlete volt.

“Mindenkit megdöbbentett a hír, a két játékos betegsége szinte egyszerre derült ki. Marosvölgyi János az egyik legnagyobb tehetség, tizenhárom-tizennégy évesen egymás után kétszer is gólkirály volt, vagy száz góllal. Kis Sándor az idősebb korosztályhoz tartozik, keveset játszottunk együtt, bár egyszer-egyszer előfordult, hogy ketten alkottuk az ékpárt. Hiába a pocsék idő, vagy ötszázan kint voltak a lábatlani pályán a Puskás Akadémia elleni jótékonysági meccsen, a bevételt az ellenfél és az MLSZ felajánlásával kiegészítve átadtuk a két játékosnak.”

Ezen a vasárnapon Banával csap össze a Komárom-Esztergom megyei I. osztályban játszó Lábatlan, és mivel a sok esőzés miatt a banai pálya használhatatlan, a meccset Komáromba vitték, műfűre.

Lakatos Szilárd tizenegyest is fog az első félidőben, bezzeg a lábatlaniak mindkét büntetőjüket berúgják. A kapus mindössze 19 éves, kortársaként különösen érzékenyen érintette a beteg csatár kiesése. „Janika egyidős velem, visszahúzódó, csendes fiú, a betegsége egyik napról a másikra jött. Előtte egy-két nappal még bent találkoztam vele a szénszáltermelő üzemben, kültéri munkákat végzett, semmi baja sem volt.”

Kemény meccs, egy-egy ütközésnél csak úgy visszhangzik a csattanás.

Négyszer ugrik fel az első félidőben a lábatlani tábor, a szünetben már 4–0-ra vezet a csapat. A banai közönség ellenben rendkívül kritikus: „Ezért kár volt ideutaznom. Inkább maradtam volna otthon nézegetni a százhúsz kiló feleslegemet.” Társa óvatosan vigasztalja az elkeseredett drukkert: „Vásár után okos a paraszt…”

Negyedóra pihenés, át a füvesen, be az öltözőbe. “Nincs baj, fiúk, mindent ugyanúgy, csak így tovább.”

Aztán jön egy banai gól. Majd még egy… A lábatlani nézők egyre nehezebben viselik a stresszt: „Mit fújsz, spori? Anyádra vezesd rá a vezérbikát!”

Bana harmadik gólja után vérszemet kap a kockás csapat és a hangos tábor, a leglelkesebb szurkoló örömében felkiált: „Ha összejön az egyenlítés, egy láda sört kikérek, esküszöm. Ha nem eszünk egész héten, akkor is kikérek.” Legnagyobb sajnálatára az úr nem marad éhen, a végén marad a 4–3 a lábatlaniaknak.

A fehérmezesek győzelmi kiáltása messzire száll: “Lábatlan, város!”

Érezni lehet, nem véletlenül hangsúlyozzák a település 2004 óta érvényes jogállását. Fenyvesi László meg is erősíti a feltételezést: “A várost azóta tesszük hozzá, hogy a banai szurkolók »Bana város« kiáltással éltették a csapatukat ellenünk. Pedig hát Bana nem is város… Feszültebb a viszony, mióta tavaly tavasszal észrevettem, pályára lépett náluk egy tizenhat év alatti játékos. Óvtunk, a döntetlenre végződött meccset végül három nullával nekünk adták.”

Modern öltöző, csak a dobozos sör maradt a régi.

A lábatlani labdarúgás csúcstermékét Dudás Ádámnak hívják. „Dudi öntörvényű gyerek volt, nagyon kemény, akaratos, bele tudta élni magát a játékba” – ad jellemzést általános iskolai tornatanára az egykori „petőfis” diákról. A helyi futballcsillag nem feledte el szülővárosát, a 2009-es U20-as világbajnokságról a bronzérmes egyiptomi keret által aláírt magyar válogatott mezt ajándékozta a helyi sportegyesületnek. Azóta a trikó bekeretezve, díszhelyen lóg az öltözőépület falán.

Nyolcvanas évekbeli lábatlani fotó, Balla László a guggoló sor közepén

„Hány települést neveztek el Albert Flóriánról?” „Hármat! Albertirsát, Albertfalvát és Lábatlant…” – szólt a pesti vicc a hatvanas években, és ha a Ferencváros aranylabdása ezt kapta, képzelhetjük, mit kellett elviselniük a lábatlani labdarúgóknak. A csapat utánpótlás-edzője és korábbi hátvédje, Balla László meséli, egyik játékosuk bement az áruházba stoplis cipőt vásárolni, és a kasszánál számlát kért. Az eladó kedvesen megkérdezte, kinek írhatja a papírt, és amikor a fiatalember kibökte egyesülete, Lábatlan nevét, a hölgynek elkerekedett a szeme: „Akkor minek maguknak cipő?!”
Egyébként sokszor valóban nem volt rá szükség, a történetet elbeszélő 47 éves tréner gyermekkori emléke: „Volt, hogy a papírgyárnál beugrottunk a Dunába, lecsorogtunk a cementgyárig, aztán a jó meleg síneken visszasétáltunk. Akkor még lassabban jött a vonat, lapátolós, csühös mozdony járt, Nyergesről már idehallatszott, ha közeledett.”

Bekapcsolódik a beszélgetésbe apósa, Halmos József, korábbi cementgyári targoncás és papírgyári gépmester is. A hetvenéves férfi évtizedekig futballozott Lábatlanon, kapusként játszott még a papírgyár ártéri pályáján és az eternitgyár fölötti homokoson is, amely csak a kapu előtt volt beton keménységű: egy rossz esés miatt éppen a mai pálya 1970-es avatója előtt sérült meg, lemaradt a Honvéd elleni 1–7-ről…

Régi idők focija: a csapatképen a guggoló sorban balról az első Halmos József

Nem felejti viszont a negyedórás loholásokat a régi helyen, a cementgyári portán maradt öltözőig, a papírgyári kupákat és persze az idegenbeli túrákat, a végtelen zötykölődést a „Fakaruszon”.

Különleges dokumentuma a település sportéletének Debnárik Tibor gyűjteménye: az 1. számú általános iskola volt tornatanára a salakos pályaépítéstől kezdve a szánkózáson, hógolyózáson át a rendszerváltás utáni határmenti országfutásig bezárólag mindent fotózott.

Kilencvenes évek hajnala, a helyi csapat tagjai az országfutáson

Óriási munka, egy tanári pálya, egy élet lenyomata. Kérdés, a jegyzetekkel ellátott, gonosan mappába rendezett gyűjteményt fellapozza-e még valaki?

Téli gyermekboldogság Lábatlanon

Hozzászólások

hozzászólás