Lipót pékvezére a 62. percig bírta…

Fotók: Móricz-Sabján Simon
TELJHATALMÚ MECÉNÁS a helyi csapatnál Tóth Péter, az országos hírű pékség tulajdonosa, a falu kérésére mégis visszalépett az NB III-tól

Teljhatalmú mecénás a lipóti csapatnál Tóth Péter, az országos hírű pékség tulajdonosa, a falu kérésére mégis visszalépett az egyesület az NB III-tól. Különös történet a Győr-Moson-Sopron megyei I. osztályból káprázatos álompályákról, egy hihetetlen edzőváltásról és a rabjának meccset vezető börtönőrről.

Képzeljen el egy megyei csapatot, amely annyi pénzből gazdálkodik, amennyiből csak akar. A centerpálya pázsitsima gyepszőnyege olyan, hogy az ellenfelek messziről gyakran műfűnek nézik. Huszonnégy locsolófej szórja a vizet, a tizenkét szektorra osztott játéktéren negyedóránként más zónát öntöznek, az automata szisztéma éjszaka is működik, és ha nincs rá szükség, a speciális esőszenzornak köszönhetően magától le is áll. A gondosan pihentetett, szellőztetett, gyomirtózott fű alatt a homokágyat vakondrács védi, huszonhét kilométeres csőrendszer biztosítja a föld alatti fűtést, a vezetékben a helyi termálvizet is lehet keringetni.

Igaz, a huszonnégy kilométerben már benne van a 300 milliós beruházás keretében felhúzott öltözőépület háta mögött elterülő, szintén kivilágítható műfüves pálya fűtőhálózata is. Jár ide külföldi csapat, magyar utánpótlás és női válogatott is, virágzik a sportturizmus. Természetesen a helyieknek sem kell ugyanabban az öltözőben készülni edzésre és meccsre, a bajnokik előtt a párnás bőrülésekkel kiépített gálaöltöző fogadja a labdarúgókat, a BL-csapatoknál megszokott módon előre kikészített szereléssel.

Nincs baj akkor sem, ha valamiért nem lenne elegendő a két pálya, hátul ragyogó állapotú edzőterep áll rendelkezésre. És akkor sem kell kétségbe esni, ha ennek helyén a terveknek megfelelően felépül hamarosan 450 millió forintos TAO-támogatásból a vadonatúj tornacsarnok, hiszen a Duna-csatornán túl, a szigeten hatalmas területen nyírják és öntözik évek óta a gyepet, hogy adott esetben futballpályát lehessen belőle alakítani. Nem egyet, ötöt.

És most képzelje el, hogy mindez maga a valóság…
 

„Ha kizárólag a vállalkozói génem irányítana, az NB II-ben játszanánk. De én ezt a focit nem magamnak csinálom. Megtehetném, persze. Ha magamat akarnám szórakoztatni, vennék egy Barcelona-bérletet. Nekem azonban a falu számít, különösen, amióta polgármester vagyok” – mondja Tóth Péter, a Lipóti Pékség és a helyi Orchidea Hotel tulajdonosa. Hálás köszönetet rebeg neki a hétszáz lelkes falu, amióta segített véghezvinni a nagy futballcsodát: visszavitte a helyi csapatot az NB III-ból a megyei I. osztályba.

Lipóti serdülő csapat a kilencvenes évek végén

„Előző hétvégén elmaradt a Lipót mérkőzése, kimentem a megyei II. osztályú Darnózseli–Hédervár bajnokira. Akár hiszi, akár nem, a két szomszédvár rangadóján hétszáz ember volt kint! Ez mindent elmond arról, hogy ezen a szinten nem a foci minősége, hanem a presztízs a legfontosabb – folytatja a milliárdos üzletember. – Engem az ilyen tapasztalatok egészséges irigységgel töltöttek el, amikor azt láttam, hogy az NB III-ban a falubeli nézők a messzi, idegen városokba alig-alig kísérték el a csapatot, sőt a hazai meccsekről is elmaradoztak. Ezért döntöttünk négy éve a visszalépés mellett, annak ellenére, hogy a három NB III-as idény során kétszer is a dobogón végeztünk. Hogy sértette-e a vállalkozói énemet az osztályváltás? Nem, sőt én a lipóti játékosok miatt még a megye kettőt is vállalnám, csak hát a falu ma már hozzászokott bizonyos szinthez, nem lehet lejjebb adni.”

Nem adja lejjebb a 78 éves Fülöp Ferencné sem, aki ezen a szombaton unokájának, Zimonyi Dávidnak jött szurkolni Novákpusztáról.

Kérdés persze, mit szól a feljutási stophoz a csapat. Cseri Mihály, a 42 éves kapusedző, vészkapus és gyúró elmondja, akinek kevés volt a megyei I. osztály, már eligazolt. Aki maradt, annak pedig hozzá kellett szoknia a fékezett motivációhoz. Ma Gönyű az ellenfél, az ötödik helyen álló Lipót toronymagas esélyes az alsóházi riválissal szemben.

Elvileg nem lehet baj, az öltözői varázstükör mégis sötét jövőt jelez.

Nincs mese, férfiasan szembe kell nézni azzal, ami következik. És különben is, nem lehet, hogy a tükör téved?

A tükör nem téved. Ábrahám Tibor játékvezető és Ábrahám Tibor játékvezető.

A Sopronkőhidai Fegyház és Börtön sajtóreferensét és korábbi nevelőtisztjét jól ismerik a szigetközi faluban. Itt esett meg a bíróval az az abszurd eset, hogy a büntetés-végrehajtási intézmény volt fogvatartottjának, az NB I-es Győrben is megforduló Sütöri Péternek vezetett meccset. A csatár hét és fél évet ült kábítószer-csempészés miatt, labdarúgóként Lipóton kezdett új életet.

„Mikor a meccs előtt bementem a lipóti öltözőbe igazoltatni a játékosokat, már észrevettem, hogy a jegyzőkönyvbe be van írva a kis Süti neve is. Aztán benyitottam, körbenéztem, és meglepve láttam, hogy nincsen sehol. Végigolvastam a névsort, szokás szerint kértem a futballistákat, mondják be a számukat, mutassák meg a stoplisuk talpát. Már majdnem a végére értem, egyetlen igazolás maradt hátra. Mondanom sem kell, a kis Sütié… Szólítottam őt is, mire nagy meglepetésemre az ajtó mögül, takarásból előlépett. Nagyon jó gyerek, a böriben is az volt, de azért a meccsen egy sárgát ki kellett neki osztanom.”
 

Elkezdődik a Lipót–Gönyű mérkőzés. Száz jegyet adtak el, 78 felnőttet és 22 nyugdíjast. A huszonkettek egyike bosszúsan jön vissza a büféből, poharában kevéske barna ital. „Ez nekik stampedli?! Unicumot kértem, erre szemcseppet adtak!”

NB I-es múlttal büszkélkedhet a lipótiak játékosa, Lelkes Mátyás. Négy éve Kaposváron futballozott Sisa Tibor keze alatt, pályára lépett a bajnokságban a Debrecen és a Paks ellen is. A felvidéki Dióspatonyról származó 31 éves fiatalember Dunaszerdahelyen él, szlovákiai magyarként néha meg kellett vívnia a maga harcát. A magyar állampolgárságot nem tervezi felvenni: “Nem szeretnék magamnak felesleges kellemetlenséget. Az ügyintézés Pozsonyban folyik, ott a nevemet sem Mátyásnak, hanem Matejnek mondják. Szlovákiában próbálok élni és boldogulni magyarként, ami nem könnyű. Amikor a Dunaszerdahellyel szerepeltünk Észak-Szlovákiában, előfordult, hogy nem engedtek minket haza, bodyguardok akartak megverni minket.”

14. perc, vezet a Gönyű. A játékosok féktelen örömmel ünneplik a váratlan előnyt.

Úristen, mi történik itt?! 21. perc, 0–2.

Értetlenül figyeli a pályán zajló eseményeket Tóth Péter megszokott helyéről, a zsúfolt lelátóval szemközti oldal magányából.

Lipóti futballcsapat és ingdivat a kilencvenes évekből

Fénykép nem bizonyítja, de a hetvenes-nyolcvanas években szülőfaluja kapusa volt – az üzleti életbe később húskereskedőként betoppanó – Tóth Péter, aki utólag sem szépíti futballmúltját.„Vállalkozóként megáldott a Jóisten tehetséggel, labdarúgóként nem. Talán azért is lettem kapus, mert nem tudtam mást játszani. Voltak azért nagy védéseim, Dunaszigeten még tizenegyest is fogtam…” A jobb mutatóujj vége azonban néha nagyon hiányzott, régi csapattársai sokáig ugratták az ekebalesetben elvesztett ujjdarab miatt kapott góllal. Az egykori lipóti beállós és későbbi klubelnök, Hegyi István ma is emlegeti a Mosoni Vasas Kühne elleni mérkőzést, amelyen Tóth Péter hiába nyújtózkodott, rövidebb ujjával csak belepiszkálni tudott a kapuba szálló labdába („Bezzeg, ha megvan még az az egy centi…”).

A tömeg őrjöng, apám?

A tömeg őrjöng, fiam.

Kapaszkodik a Lipót, hiába. Ha az öt szlovákiai légiós egyike, Juraj Bolega nem szépít a 43. percben, szégyenszemre 0–4-gyel vonulna szünetben az öltözőbe. Ne kerteljünk persze, az 1–4 is tragikus.

Megviselt tekintetek, dühös elszántság, csöpögő izzadság. Makkos Tamás edző becsületről, méltósággal viselt vereségről magyaráz.

Ki fogja felrázni a csapatot? A csapatkapitány, a 22 éves Endrődy Barna biztosan nem: a péküzem raktárosaként dolgozó kapus nem játszhat, részleges keresztszalag-szakadás után lábadozik, de felelős vezérként az elmúlt hónapokban egyetlen edzést sem hagyott ki. Hóban, fagyban is kibicegett mankójával a pályához. Most tehetetlenül ül a kispadon…

Bátyja, a 25 éves István szintén a Lipót játékosa és a helyi pékség alkalmazottja, festőként, karbantartóként segíti a péküzem és a látogatóközpont működését. Legemlékezetesebb mérkőzését Nyúlon játszotta, ahol annak idején az ő góljával lett megyei I. osztályú bajnok a a lipóti ificsapat, és felejthetetlen nap maradt a Mosonmagyaróvár elleni 2013-as – 2–1-re elveszített – megyei kupadöntőé is, amelyet a Győri ETO stadionjában játszhattak. Azért az élményért a lelkes hobbihorgász talán még a Dunából kifogott tizennégy kilós pontyot is odaadta volna. Ahogy a második félidőre visszafut a pályára, az arcára van írva: ezen a délutánon nincs ponty, nincs Nyúl, csak a tömény keserűség.

El van átkozva a csapat, a 47. percben jön az ötödik, az 51. percben a hatodik gönyűi gól. Nem tisztul a kép…

Kész, elszálltak.

“Napszúrást kapok, ilyet itt még sohasem éltem meg” – keresi a szavakat Kalmár László egyesületi elnök a Gönyű elleni rémdráma során. Valamikor a győri MÁV-DAC játékosa volt, a hetvenes években részt vett a csapattal a nevezetes balatoni edzőtáborozáson is.

„Balatonfüreden készült a csapat, edzések után a tornacsarnoktól a SZOT-üdülőig gyalog tettük meg az utat, közben be-beléptünk egy-egy borozóba is. Éppen az újpesti kapus, Szigethi Károly kimérésében ültünk, amikor valaki szólt, hogy közeledik Bundzsák Dezső edző. Villámgyorsan beugrottunk a pult mögé, poharunkkal a kezünkben. Az öreg benyitott, odasétált a kocsmároshoz, és nyugodt hangon mondta: »Szigethi, szóljon a fiúknak, akik a pult mögött guggolnak, hogy álljanak fel, mert elzsibbad a lábuk. És mindegyiknek fizetek egy kisfröccsöt.«”

A gönyűi kapus 6–1 után könnyen repked, a lipóti közönség felháborodva szitkozódik. Nem kíméli az edzőt sem: „Ha a Jóisten ülne a padon, akkor is kikapnánk. De nem ennyire, mint a Makkossal.”

A lipótiak nem ismernek elveszett labdát. Csak azt az egyet találnák már meg…

Mi jöhet még? A 62. percben járunk, Gönyű egy perce belőtte be a hetedik gólját. Tóth Péter, a lipóti birodalom vezére, akit Mohay Gábor kollégánk egy korábbi Nemzeti Sport-interjúcímben egyszerűen I. Lipótnak titulált, eddig bírta türelemmel. A pályát megkerülve közeledik, érezni lehet, nem ok nélkül hagyja el őrhelyét. Már a szögletzászlónál jár, amikor a száz néző szeme láttára, füle hallatára odakiált a kispad felé: „Tamás, öltözhetsz, elengedlek! Most azonnal leülök a helyedre.”

A leforrázott edző, Makkos Tamás méltóságteljesen tűri hirtelen leváltását, onnantól kezdve szó nélkül, mozdulatlanul támaszkodik a kispad falának, és tüntető némasággal nézi a pálya eseményeit. Megosztja a lépés a közönséget, sokan megalázónak tartják a szokatlan edzőmenesztést, de olyan is akad, aki maró gúnnyal megjegyzi, nem kellett volna a hetedik gólig várni vele.
„Senkinek sem kívánok ilyesmit. Két hónapja már beadtam a lemondásomat, miután a tulajdonos felhívott, hogy kiket cseréljek le. Akkor nem fogadta el, igaz, többet nem is telefonált. Most viszont már nem én vagyok a csapat edzője” – mondja utólag az elbocsátott tréner, akire a Győr 1993–1994-es, Verebes József-féle NB I-es csapatából játékosként is emlékezhet a futballközönség.

Később megkérdezem a furcsa közjátékról Tóth Pétert is, aki úgy értékeli, az edzőt nem ő, hanem a közönség váltotta le, és csupán a szurkolókat kívánta megnyugtatni azzal, hogy a meccs közben küldte el őt. Hozzáteszi, a váltásról már korábban döntött, egy ideje az utód nevét is tudja.

Az utolsó félórára kiereszt a Gönyű, szépen zárkózik fel a Lipót. Beugranak Makkos Tamás félidei szavai becsületről, tisztes vereségről.

A gönyűi kapust az sem érdekli, hogy végül kap még három gólt, a győzelem így is fölényes.

Nézzetek a táblára…

“Fiúk, ne keseredjetek el, hétfőn átbeszéljük a dolgokat.”

Nekik nincs mit átbeszélni.

Gönyűi klubszeretet: csók a címerre.

Lipóton nyerni óriási skalp, hét gólt rúgni meg pláne.

És a lipótiaknál jobban senki sem tudja, ennyi még gombócból is sok.

Hozzászólások

hozzászólás