Meddig bírja a gyerekjátékos a pofonokat?

Igen tanulságos meccsre vetett minket a sors: U14-es bajnokit láttunk Hajdú-Bihar megyében, a meccsen tizenkét gól esett – a Téglás rúgott tizenkettőt, a DASE egyet sem. Igaz, két emberrel kevesebbel állt ki.

Úgy biciklizünk el Téglásra, hogy senkinek sem szólunk előre érkezésünkről. Tartunk attól, hogy ha riasztjuk a résztvevőket, a média jelenléte torzítja a valóságot, nem azt látjuk viszont az U14-es bajnoki mérkőzésen, mint ami ott egyébként történne. Máshogy készülnek a csapatok, máshogy viselkedik a serdülő játékos, máshogy kiabál az edző.
Bár számításunkban csak az ösztönös megérzés vezérel, a rejtőzködés sokszorosan „kifizetődik”. Pontosan tizenkétszeresen: a hazai Téglás utánpótlás csapata 12–0-ra veri meg a két emberrel kevesebbet kiállító debreceni ellenfelét. A DASE kölyökjátékosainak hármas sípszóig tartó reménytelen vergődése súlyos aggályokat vet fel a csonka csapat működtetésével kapcsolatban.

„Elegem van. Sohasem vagyunk meg!” – morogja a debreceni kapusfiú, és az elkeseredett gyereket hallva összefacsarodik az ember szíve. A DASE U14-es kölyökcsapata talán éppen a tizenkettediket kapja a Téglástól, a gólokat már számolni is nehéz, értelmes sincsen.Nagy Csaba téglási edző győzködi játékosait, vegyék komolyan a meccset. Az eredmény alapján sikerrel. 


A téglásiak a korosztály előírásainak megfelelően tízen álltak ki, kispadjukon mint verebek csücsülnek a beugrásra kész cserék. A debreceniek összesen nyolc gyerekkel érkeztek. Éppen, mint az előző hetekben Nyíradony ellen (1–11 a vége), Hajdúnánás ellen (csoda folytán megúszták 0–5-tel) vagy a Debreceni Labdarúgó Akadémia ellen (sima 0–13). Nem volt jobb a helyzet a többi meccsen sem, szerencsétlen tizenéves fiúcskákat össze-vissza pofozta a mezőny, a bajnokság ottjártunk óta véget ért, a csapat 4 ponttal, 19–150-es, vagyis -131-es (!) gólkülönbséggel lett csont utolsó.
Mi tartja a lelket a vereségre kárhoztatott gyermekekben? Miként képesek hétről hétre megemészteni a keserves kudarcélményt? Vagy – és talán ez a legrosszabb – már nem is érdekli őket, közönyössé váltak a menetrendszerű kiütéssel szemben? Mélységes tisztelet Kozma László edzőnek, aki az ötödik, a hatodik és a tizedik kapott gól után is biztatja az áldozatokat, hajtogatja nekik, hogy semmi baj, semmi gond, csak így tovább. És mindannyian tudják: nincsen menekvés, tényleg folytatódik csak így tovább. A tréner szerint vannak ugyan problémák, de például a múlt heti, nyíradonyi 1–11 során mutatkoztak biztató jelek. Hála Istennek… Mondja, tavaly nyáron az utolsó pillanatban döntöttek a csapat elindítása mellett, a gyerekek közül néhányat az ősszel bújtattak először mezbe, a tavaszra reménytelenül elfogytak. Jóhiszeműen feltételezzük, hogy a Tégláson látott debreceni csapat bukdácsolását csak a körülmények szerencsétlen együttállása idézte elő.Kevés izzadság, sok gól: a téglási győztesek.

Ugyanakkor ha elvonatkoztatunk az itt látott esettől, és csak a tünetekre összpontosítunk, fel kell hívni a figyelmet arra az országszerte elharapódzó jelenségre, amelyet nemrég az Index Minden héten vágóhíd című, húsba vájó cikke világított meg: a tao-rendszer súlyos veszélye, hogy az egyesület támogatásának biztosítása és a felnőtt csapat futtatása miatt – a mennyiségi előírásokat szem előtt tartva – bukásra ítélt gyerekek százait vetik hétről hétre koncnak az ellenfél elé.

Ha a szóban forgó debreceni egyesületnél merő sportszeretetből vállalták is a láthatóan hiányos U14-es csapat szerepeltetését, az előzményekből logikusan következő 12–0-s kudarc figyelmeztető jel mindenki számára. Az ilyen pofon fáj a vesztesnek, fáj a győztesnek, fáj a nézőnek.

Hozzászólások

hozzászólás