Néptáncos szabadrúgás Buzsákon, a somogyi faluban, ahol az országos hírű népművészet és az országos szinten még felfedezésre váró futballélet összefonódik. A Somogy megyei II. osztályban szereplő csapat Balatonszárszó elleni bajnoki mérkőzésén kiderült, nemcsak hímzett terítő létezik…
Láttak már buzsáki hímzéses futball-labdát? Az egyedi darab boldog tulajdonosa Buzsáky Ákos, akit “névrokonai” a Dánia–Magyarország vb-selejtezőn lőtt győztes gólja után leptek meg a becses ajándékkal.
Cserébe gazdagodott az öltöző egy Buzsáky Ákos-féle, eredeti Queens Park Rangers-mezzel. A jelenleg a Ferencvároshoz tartozó, hússzoros válogatott középpályás családja valóban Somogyból származik. Az ősöket nővére, Tünde kutatta alaposabban, és a Buzsákkal szomszédos Szőlősgyörökig tudta visszavezetni a családfát. Érdekesség, hogy a nagypapa még Kresz Gézaként született 1924-ben, a dédnagymama azonban Buzsáky Cecília volt, az ő vezetéknevére magyarosított a család 1934-ben a németes hangzású Kreszről.
“Hullámozzatok, népi táncosok!” – a helyi tánccsoport lelkes szurkolótábornak bizonyul, a lányok ruháin a híres buzsáki hímzésminták virítanak. Az itteniek az anyatejjel szívják magukba a háromféle buzsáki hímzésfajtát, a vézást, a rátétest és a boszorkányost. A tájház udvarán kint öltögetnek az asszonyok, az utánpótlásról az iskolai hímző szakkör gondoskodik.
Táncos lábak.
Alighanem Magyarország legmívesebb futbalmeze a buzsáki. A nevezetes motívumokkal díszített szerelést egy Gödény Tibor nevű vállalkozó finanszírozta, ősfradistaként egyetlen kikötése volt: tekintsenek el a pirosas buzsáki színvilágtól…
A bőség zavara. Babina Zsolt pályagondnok, szertáros és középcsatár valóságos mezbirodalom őre, a polcokon tizenegy felnőtt komplett garnitúra sorakozik, valamint jó néhány kis méretű és rengeteg hiányos szett. S hogy mitől szaporodtak el a mezek a somogyi faluban? A válasz egyszerű: a németek miatt…
Buzsákon ugyanis dübörög a reumaturizmus: a közeli csisztapusztai termálfürdő jótékony hatása miatt a kilencvenes évektől nagy számban költöztek ide németek (de akad osztrák, angol, belga is), ma már mintegy kétszáz ingatlan külföldi kézben van. A telepesek rendkívül nagylelkűen támogatják, segítik a futballcsapatot, ők készítették a pálya melletti padokat, a biciklitárolót, de az öltözőépület falát ékesítő óriási labdadíszt is.
Herr Volker vigyázó szemét a pályára veti, a következő pillanatban azonban már egy durva szabálytalanság nyomán felháborodva piros lapot reklamál: “Róóóót, spori, róóót!”
Eine kleine Rafinesse, nem is kell hozzá több: a Buzsákra érkező németek leleményes találmányukkal megoldották az emberiség évszázados problémáját, rájöttek, miként lehet az oldalvonal mellett egyszerre sörözni és felszabadultan szurkolni. Földbe szúrt karóik végét pohártartó alakúra kovácsolták, és már készen is állt a mobil drukkerállvány!
A leglelkesebb mecénás Anita Freier, aki időnként fogja kincseszsákját, felpattan a biciklijére, és sorra bekopogtat Buzsák külföldiek lakta házaihoz: “Pici pénz für meine Kinder!” Így aztán előbb-utóbb jut mindenkinek futballcsuka, gatya, sportszár.
És sok-sok mez. A Németországból megállíthatatlanul hömpölygő szeretetszállítmányoknak köszönhetően a buzsáki szertárban kilencvenes évekbeli, ismeretlen német cégecskék nevével barátkozhat az ember.
Herber László technikai vezető határozott mozdulatán még érződik a csapatkapitányi múlt. A régi idők tanúja elbeszéléseiben újra és újra Vince Lajos nevét emlegeti, a valamikori játékost, edzőt, elnököt, mindenest, akit szinte pótapjaként tisztelt.
A pótapa tekintélyes bombája.
A legidősebb buzsáki játékosnemzedékből már talán csak Takács Feri bácsi, az egykori kisbíró él, aki még játszott egy csapatban a faluban született olimpiai bajnok újpesti játékos, Nagy László édesapjával.
“Sose felejtem, Mernyére utaztunk, jött velünk Nagy Gyula, a tanácstitkár is. Nagydarab gyerek volt, olyasmi, mint a Böde, csak jobb nála. Mikor megérkeztünk, rögtön mondták a mernyeiek: »Majd meglássátok, mit csinálunk vele!« Erre mit ad az Atyaisten, az első félidő huszadik percében a Gyula úgy bevarrta a szabadrúgást, hogy csak néztünk, mint a vett malacok. Onnantól kezdve hárman fogták, többet labdához sem ért. Mi meg közben rugdostuk a gólokat.”
Buzsáki ősfutball…
…és a buzsáki modern futball. Szilágyi Csaba edző, a siófoki Horváth Károly egykori szárnysegédje a 4–2–3–1-es játékrendszer híve, bújja a szakkönyveket, és saját bevallása szerint nem könnyű eset. Szigorítaná a csapatnál működő prémiumrendszert, a győzelemért járó 6000 forintot és a döntetlenért osztott 3000 forintot edzésmulasztás esetén alaposan megvágná, kevésnek tartja a mostani, hiányzásonkénti 500 forintos levonást. A “pelenkapénzt” ugyanakkor szükségesnek véli, hiszen valamit fel kell mutatni odahaza az asszonynak, ha már a játékos a hétvége egy részét a családtól távol tölti.
Pedig futballozni önszántából jár az ember, az öltöző nem börtön. Ragyogón süt a nap, és szikrázik a fény…
Elrohan az ifjúság. A Buzsák–Balatonszárszó bajnoki mérkőzés előtt a helyi utánpótlás-csapatok játékosai kísérték pályára a felnőtteket.
Ez gyorsan ment, Pántics Szabolcs a 2. percben vezetést szerez a buzsákiaknak. A csatár harcossága itt aranyat ér, ha valaki helyzetbe tudja magát verekedni, fél góllal ér fel. Sajnos a csapat későbbi ziccereit látva sokszor tényleg nem többel.
Lehet előkotorni a négyszáz forintot, közeledik a jegyárus (akiről valamiért már messziről az az ember benyomása, a Jóisten is jegyárusnak teremtette).
Edzője így jellemezte a középpályást, Kesztyűs Rolandot: “Kemény gyerek, kolbászon nőtt fel, nem parizeren.” Ami a konkrét helyzetet és a jobb láb szándékát illeti, talán helyesebb csípős kolbászról beszélni…
Csapatban marad: “kolbászos” Roli élettársa maga az egyesület elnöke, Kara Barbara. A 31 éves hölgy a polgármester lánya, korábban a családi fuvarozó vállalkozásba bedolgozva vezetett kamiont, traktort, autóbuszt, annak idején ő szállította a fiúkat az idegenbeli túrákra. Mellesleg Barbara irányítja az eredeti egyszerűségét, hangulatát megőrző, ám évről évre korszerűsített csisztapusztai termálfürdőt, szezononként legalább kétszer elviszi fürdőzni a “focistáit” is.
Azért a víz az úr. Az öt és felesen belül meg a kapus.
Ki merné megcibálni?
A szárszói kapus óvatosan készül a nagy védésre.
Orsós sporttárs semmit sem bíz a véletlenre. Még a meccs előtt félrevonta a főrendezőt, és halkan megkérdezte tőle: “Elnézést, ha valami lenne, hol találom magát?”
Orsós sporttárs a menekülési terv biztos tudatában nem aggódik már, akció közelében is őrzi kizökkenthetetlen nyugalmát.
Kint van a mérkőzésen Meggyesi István, a Buzsák korábbi elnöke is, akinek az érdemei közé tartozik, hogy annak idején felvette a kapcsolatot Buzsáky Ákos családjával. Azóta idősb Buzsáky Ákos rendszeresen hozza Buzsákra utánpótlás csapatát, a Grund FC-t, az évente megrendezett hármas torna harmadik résztvevője Jánoshalma. Meggyesi őrnagyot egyébként 2003-ban az év rendőrének választották közlekedési kategóriában, ő volt a 2002-es lengyel zarándokbusz húsz áldozatot követelő balesetének vizsgálatvezetője. Nem gondolnánk, milyen nyomot hagy egy-egy ilyen munka még a profiban is: akkor túlórapénzét a buszon utazó hattagú családból árván maradt három gyermeknek ajánlotta, és az évfordulón, valamint halottak napján azóta is minden alkalommal visszajár feleségével a helyszínre, a balatonszentgyörgyi körforgalomhoz, hogy az áldozatokra emlékezzen.
Zöldülnek a fák, csiripelnek a madarak, beköszöntött a tavasz. “Hajra, Buzsaaak! Noch einen Schuss!”
Futbalmeccs, három dimenzióban.
Kapusmagány: az egyes egyedül.
A szurkoló kegyetlen: “Vigyázz, mert jön a vonal, nehogy megint elbotoljál!”
Nincs is annál nagyobb boldogság, mint kihagyni a százszázalékos ziccert, majd a tehetetlenség kéjes gyönyörével nézni a tovaúszó felhőket.
Látott már egyet s mást. Na de ilyet?
Porzik, süvít, sistereg.
Állnak a férfiak, középpontban Heni.
Lehetett volna 5–1, végül maradt a 2–1. Visszafogott az öröm, megvan a három pont, csendben ballagnak le a fiúk. Mígnem valaki megszánja a fotóst…
Csapj bele, öcsém!