A Tisza-parttól Chicagóig – látogatás a zentai Nikolics-házban

Történetek az elúszott svájci álomajánlatról, az apját testével védelmező kisfiúról és a délszláv háború rideg időszakáról. Nemanja Nikolics szülői házában jártunk Zentán.

Zentára érve a malom hatalmas épületegyüttese mellett visz az út Nikolicsék otthona felé, hiába a mostoha idő, a szülők már a takaros családi ház kapuja előtt várnak. Betessékelnek a nappaliba, hellyel kínálnak, az édesanya, Búrány Valéria egy tál frissen sütött gibanicát, szerb túrós-tojásos-tejfölös rétest tesz le az asztalra. Az édesapa, Zoran Nikolics látogatásunk előtt éppen Nemanjának küldött el néhány papírt az amerikai jogosítvány kiváltásához – a chicagói berendezkedés nem megy egyik napról a másikra. 

Innen, a 18 ezer lakosú vajdasági városból indult a két Nikolics fivér, az 1986-ban született Vukan és az 1987-es Nemanja. Valamikor a városi csapat erősségégének számított Zoran is, ma már saját meccsélményei helyett fiai tévés meccsfelvételeit gyűjti,  azokat viszont páratlan szorgalommal – egy sem hiányzik az asztalfiókban sorakozó DVD-tárból.

Beszélgetünk az asztalnál Chicagóról, hajnali meccsnézésekről, unokákról – Valéria meleg lelkű, kedves jelleme természetes összhangot kínál Zoran erős akaratával, tömörségével, határozottságával. Fejük fölött kétszáz éves ikon lóg a falon, a Nikolics család ősi védőszentjéé, Mihály arkangyalé. Ünnepén hatalmas, harminc-negyven fős vendégséget adnak a zentai házban, a hagyomány apáról fiúra száll. Vukant és Nemanját az ortodox hit szerint keresztelték meg, a magyar feleségek miatt azonban a családban a katolikus naptár is érvényben van, a karácsonyt december 24-én és január 7-én is tartják.

Odahaza az édesapa nyelvét, a szerbet beszélte a család, a gyerekek eleinte főként anyai nagyanyjukkal társalogva pallérozták magyar tudásukat. Ám a kérdést a kis Nemanja gyakorlatiasan kezelte: úgy volt vele, a pizza meg a kóla úgyis ugyanúgy van minden nyelven. Azóta sok meccs lefolyt a Tisza, a Dráva, a Kapos, a Sárvíz, a Visztula és a Chicago folyó partján, és a Zentáról a Barcshoz, a Kaposvölgyéhez, a Kaposvárhoz, a Videotonhoz, a Legia Warszawához, majd a Chicago Fire-höz szerződő csatárnak ma már nincsenek nyelvi gondjai, a magyar szavak helyett a magyar válogatott mérkőzéseket gyarapítja – van már belőlük huszonhárom neki, három góllal. És hogy a szerb rendőr fiaként nevelkedett, az ősök hagyományát erősen tisztelő apa mit szólt Nemanja piros-fehér-zöld szereléséhez?
„Örültem neki. Szerettem volna, ha a szerb válogatottba kerül, és ha kap esélyt, biztos vagyok benne, hogy élni is tudott volna vele. Itt azonban nem vették komolyan. A futballban annyi mindentől függ, miként alakul egy játékos pályafutása, és amikor meghívták a magyarokhoz, azt mondtam neki: »Maradj ott, fiam«. Ő tisztázta előre, ahonnan hívják, oda megy.”
De vissza az apa futballmúltjához! Huszonkét évesen kivételes lehetőség kapujába jutott az 1964-es születésű Zoran Nikolics. Fényes ajánlatot kapott a Luganótól, a svájciak azt ígérték a csatárnak, ha odaigazol, fél év után a családját is költöztetheti. Valéria már várta elsőszülött kisfiát, így kerek-perec kijelentette férjének: „Menjél, de akkor ne is gyere vissza!” Nem ment…
„Kitört a délszláv háború, sok minden átértékelődött. Elmeséltem a gyerekeknek a luganói lehetőséget. Nehezteltek rám, főként Nemanja, hogy miért nem vettem figyelembe apa karrierjét. Mondtam neki, te aztán ne haragudjál, mert még meg sem születtél. Viszont akkor elhatároztam, hogy ha a fiúknak megadatik az esély a továbblépésre, nem állok az útjukba. Később egyazon napon, 2006. július 3-án igazoltak Barcsra…”
Útjuk egy darabon még párhuzamosan haladt, aztán kettévált, Vukan ma a Somogy megyei I. osztályú Nagyatád játékosa. Ennyi idő távlatából mosolyt keltő az emlék, pedig az idősebbik fiúgyermek első nevezetes pályára lépése valódi hőstörténet: ötévesen, az oldalvonal széléről látta-hallotta, amint a Zenta mérkőzésén édesapja lába és pályafutása nagy reccsenéssel kettétörik. Ijedten rohantak be a családtagok a pályára, Valéria máig nem felejti a jelenetet.
„A nagy összevisszaságban a Zoran lábát vizsgáló csapattársak közül valaki azt mondta: »Le kell vágni!« Persze ő csak a stucnira, vagy hogy mondják, a sportszárra gondolt, Vukan viszont azt hitte, hogy a hordágyon fekvő apja lábát akarják levágni. Hirtelen rávetette magát, hogy kicsi testével védelmezze őt.”
Nehéz időket hozott a balkáni háború, 1999-ben Nikolicsék a Tisza-menti panelházból figyelték, amint este elhúznak felettük Szabadka és Újvidék felé az éjjeli bombázásra induló NATO-gépek, reggel meg dolguk végeztével repülnek vissza. Az iskola hónapokra bezárt, a kiürült boltok polcain három-négy árucikk árválkodott, mosóporért három órát kellett sorba állni. Talán ez is erősítette a gyerekek akaratát, erejét, fegyelmét. Édesanyjuk büszkén mosolyog: „Hálát adok a Jóistennek, hogy két ilyen fiam van. Vukant kitartása, Nemanját eltökéltsége segítette.”

Mielőtt búcsút vennénk Zentától és vendéglátóinktól, a Nikolics házaspárral megiszunk egy kávét egy hangulatos belvárosi utcában. Mintha a sors rendezte volna így, az első ember, akibe a helyiségbe lépve belebotlunk, éppen Faragó Iván, Nemanja Nikolics nevelőedzője. Kilencéves korától hét éven át edzette a későbbi válogatott csatárt. Nem leplezett bosszúsággal panaszolja, hogy Bernd Storck szövetségi kapitány méltatlanul kevés szerepet szán zentai játékosának.  Neveltje fiatalkori erényeit lakonikus tömörséggel így ragadja meg: „Neki sohasem kellett futnia a labda felé. A labda megtalálta őt.”

Hozzászólások

hozzászólás