Megrendítő időutazás: felkerestük a Szentendrei-szigeten megbújó, gazzal benőtt, százhúsz éves pályát, amelyhez fénykorában hajóval jártak át Vácról a játékosok és a szurkolók. A Hátsó füves Ismeretlen futballtörténelem című sorozatának aktuális epizódjában a Pokol-pálya titkainak eredtünk a nyomába.
Alig-alig látszik ki a rozsdás kapu a fejtetőig érő csalánerdőből, a fák sűrűjében megbújó betonlelátót csernobili elhagyatottságban emészti az elvadult természet. Az omladozó lépcsősorok, gazzal benőtt korlátcsonkok valamit érzékeltetnek a hajdan népszerű pálya varázsából, a kopott építmény belsejében pusztuló öltözőhelyiségek eredeti funkciójára azonban már jóformán semmi sem utal, hacsak nem az alkalmi hajléktalantanya fekvőhelye mellé helyezett békebeli vaskályha, a salgótarjáni Hirsch és Frank Gépgyár és Vasöntöde huszadik század elejéről megőrzött, Kalor 196 néven forgalmazott darabja.
Az elárvult pálya ovális ívét kirajzolják az egykor labdafogó kerítésként szolgáló, barnásan rohadó bádoglemezek, oldalukban mindenütt felgyülemlett szemétmaradvány, a málló konzervdobozok, műanyagflakonok között néhány állatcsont és egy törött állkapocs is felbukkan. Ha létezik romantikája egy futballstadion természetes pusztulásának, azt a leginkább itt, a Szentendrei-szigeten, a Tahitótfalutól néhány kilométerre található erdei helyszínen lehet megtapasztalni. A vidéki labdarúgás Csipkerózsika-kertjének kísérteties hangulatú díszletei mintegy utólag is igazolják az évtizedek óta elhagyatott sporttelep nevét: a Pokol.
Hivatkozott rá annak idején a sajtó Pokol-pályaként vagy Pokoli pályaként is, és néha előfordult a magyarfutball.hu oldalon átvett körülírás, a kissé kacifántos „Pokol Csárda mögötti pálya” változat. Helyszínmegjelölés szempontjából utóbbi a legpontosabb, ugyanis a sportpálya a Váccal szemközti Pokol-sziget déli csücskénél, a révátkelő melletti legendás vendéglő, a Pokol Csárda „tartozékaként” rögzült a környéken élők tudatában.
A baljóslatú nevet az anekdota szerint ifjabb Varázséji Gusztáv lapszerkesztő adta a mulatóhelynek, miután az 1880-as években egy holdvilágos éjszakán fiatalok társasága a Buki-szigetről leevezett „Kharón csónakjaival” a révcsárdához, amelyet a lidérces Duna-ünnepség alkalmából alvilágot idéző görögtűzzel világítottak meg. Nem is annyira burkolt, vallási színezetű szóhasználati hidegháború is kibontakozott a fürdőhely kapcsán, a Pokol-sziget helyett ugyanis az 1930-as évektől imitt-amott szórványosan előfordult a Paradicsom-sziget változat is.
Pokol vagy Paradicsom, a váci népnek egyre ment, nem úgy viszont a váci püspöknek, akit az anekdota szerint olyannyira zavart a székesegyház tornyából is látszó Pokol-csárda felirat, hogy kívánságára a Pokol szót lefestették – a kivételes diplomáciai érzékkel megáldott étteremtulajdonos azonban ügyelt arra, hogy a vékonyan kent mészfesték alatt azért továbbra is kivehetőek legyenek a tiltott betűk.
A régmúlt mesebeli hőseit, balladisztikus történeteit eltüntette az idő: a népszerű Pokol Csárda már csak az egykori vendégek emlékeiben él, a 2000-es évek közepén lebontották a folyó fölé magasodó éttermet, a helyén egy félbemaradt panziókezdemény csupasz és összegraffitizett téglafalai rontják a képet, a váci nép egykori közkedvelt fürdőző- és mulatóhelyének sporttelepe pedig teljes feledésbe merült.
A dzsungelben maradt romokról is néhány megszállott helytörténész vagy futballzarándok tud csupán, a kitűnő Dunai Szigetek tematikus portál mellett néhány éve a A magyar futball faktor, a Városok, stadionok, kocsmák és a Pörge grundol blog írt a Pokol-pálya titkairól. Az említett források keltették fel érdeklődésünket Magyarország egyedülálló futballhelyszíne iránt, amelyet egy előzetes – váratlan kutyatámadásba és menekülésbe torkolló – nyári biciklis felfedezőtúra után ismét felkerestünk, hogy Kovács Péter kollégánk professzionális fényképei és drónfelvételei segítségével, a Hátsó füves országjárás keretében a széles nyilvánosságnak is bemutassunk.
A meghökkentő részletek, a rozsdás vastámasztékok, fával benőtt kapufák, roskadozó öltözőfalak lenyűgözően gazdag sportmúlt néma tanúi, belegondolni is merész például, hogy a homályos szurkolói emlékezet szerint még az Aranycsapat is edzett ezen a pályán.
Ismeretlen futballtörténelem című sorozatunk aktuális részében – a korábbi pécsi, soproni, sátoraljaújhelyi riporthoz hasonlóan – ezúttal is egyetlen, feledésbe merült mérkőzésre fókuszálva világítjuk meg a vidéki labdarúgás érintett vakfoltját. Repüljünk vissza hát képzeletben száztíz évet, 1914 júliusáig, amikor az első világháború kitörése előtt kilenc nappal ragyogó sportünnepségnek volt a helyszíne a Pokol-pálya!
Az akkor már bő évtizede működő sporttelepet átmeneti elhanyagoltsága után felújították, a díszes alkalomra pedig a Váci Sport Egyesület vezetősége „hosszas fáradozás és áldozatok” után megnyerte ellenfélnek az élvonal országos hírű csapatát, a 33 FC-t, soraiban „az egész kontinens legjobb kapusával”, Zsák Károllyal. Az előzményekről és az akkor 19 éves, utóbb harminc válogatottságig jutó, valóban Európa-hírű, korszakos kapusról az imént a Váci Hírlap korabeli fordulatait idéztük, és bár maga a mérkőzés viszonylag unalmas, ráadásul Zsák-bravúroktól mentes 1:1-es döntetlent hozott, érdemes fellapozni a városi lap tudósítását.
„Töméntelen érdeklődő sietett vasárnap délután a Fürge állomásához s a kis csavargőzös négy órától fogva alig győzte a különösen sok úri publikumot átszállítani az újonnan rendbehozott, szép pokoli füves football pályára. Először a V. S. E. II. csapata mérkőzött a Nagymarosi nyaraló ifjak footballistáival. A váciak eleinte igen szépen működtek s az első félidőben 3:1-re vezettek is már, de a második félidőben a nagy hőségtől kimerülvén, nem bírták a tempót s 4:5-re elvesztették a barátságos küzdelmet. […] A nagy közönség már alig várta, hogy vége legyen ennek a meccsnek, mert mindenki a 33-asokra s ezek között Magyarország legjobb válogatott kapusára, Zsák Károlyra volt kíváncsi. Pont fél hatkor kezdődött ez az érdekes és szép mérkőzés s a rendezők alig győzték a nagy pulikumot az ellenfél kapujától távol tartani, mert mindenki Zsákot akarta látni. […] Mindjárt a játék elején meglátszott, hogy maguk az ellenfél játékosai nem lesznek nagyon veszedelmesek, mert – talán az idegen pálya miatt – igen sokszor messze a kaputól rúgtak, gyakran taccsoltak s nem egy luftot fogtak. Összjátékuk gyengébb volt, mint a váciaké s a kapu előtt bizonytalanok. […] A játék sokkal többször az ellenfél kapuja előtt folyt s még a félidő első felében két 33-as luftjától Stahl megkaparintja a labdát, közvetlen a kapu előtt annak jobb sarkába rúgja azt. Zsákot – ki a bal sarokban állt – váratlanul érte a lövés, s így történt, hogy a legjobb magyar kapus Vácon kénytelen volt egy gólt elszenvedni. Óriási tapsvihar zúgott végig Pokol erdején az első vezető váci gólra, s még nagyobb erővel folyt tovább a játék, mert a fekete-fehérek mindenáron egyenlíteni akartak. […] Az első félidő 1:0-ra végződött Vác javára. […]”
“Nem egyszer hallani Zsákot, amikor korholja a saját játékosait s egy-egy veszélyes helyzetkor ingerülten kiált hátvédeire, hogy csináljanak már valamit. Most már dühösen megy a játék itt is, ott is, melynek eredményeképpen Lászlót az egyik 33-as véletlenül ugyan, de annál súlyosabban tomporon rúgja. Lászlónak ki kellett állnia, percek múltán bénulva visszamegy kapujába. Ekkor történt aztán, hogy egy kavarodás közepette sánta lábával nem bírt kifutni, s az ellenfél megelőzve őt, berúgta a kiegyenlítő gólt. […] Este a Nagysörházban a V. S. E. barátságos vacsorára látta a 33-asokat, amelyen a fővárosi vendégcsapat igen meleg hangú elismeréssel nyilatkozott a váci footballisták szép és erőteljes játékáról.”
Szívesen támasztottuk volna aznap a Pokol-pálya korlátját (vagy este a váci Nagysörház söntéspultját), de hasonlóan érdekes lett volna személyesen megélni az 1900-as évek első éveiben a váci labdarúgás születésének Pokol-beli víg napjait. Már a város futballtörténetének első feljegyzése is a Duna túlsó partjához kapcsolódik, a már többször hivatkozott Váci Hírlap arról számolt be 1902. június 22-én (alig több mint öt évvel az első magyarországi futballmérkőzés után), hogy a Budapestre járó fiatalabb váci „hivatalnokok, jogászok, technikusok és filozopterek” a vasúton többször beszélgettek egy pálya kialakításáról „…és a Szentendrei-szigetben, a Pokol csárda alatt lévő szép sík területben állapodtak meg, […] alkalmasabbat sehol sem találtak volna”.
A következő tavaszon a lap szerint már húsz-harminc fiatal rendszeresen űzte a footballt „a Duna túlsó oldalán”, és a labdázó társaság az egyesületi szervezkedés keretében az alakuló ülést tervezgette. A végleges játéktér azonban ekkor még nem alakulhatott ki, tekintve, hogy 1903 szeptemberében az újság arról adott hírt, hogy „…fölmérték a pályát, kiszámították, hogy hány fát kellene majd kivágni az úgy sem használt erdőből és hogy hol és miként kell majd berendezni a sporttelepet a Pokolban”. Végül a fennmaradt adatok szerint tizenhét sornyi fát vágtak ki a szigeten, hogy aztán 1904. május 24-én, a Műegyetem FC II. csapata elleni, 3:0-ra elveszített ünnepi mérkőzéssel hivatalosan is használatba vegye otthonát a Váci Sport Egyesület (a Nemzeti Sport akkori tudósítása kiemelte, ez volt hazánkban a hetedik pálya, amelyet az MFC avatott fel).
Az ezt követő esztendőkben időről időre megfordultak rangos ellenfelek a Pokolban. Két hónappal a pálya átadása után a MAC frissen gründolt old boys csapatának vendégjátéka szolgált látványossággal, „melyre kivonult a város intelligencziájának színe-java, szép asszonyok, katonatisztek”, 1906-ban pedig a Lipótvárosi Ramblerek mellett újfent tiszteletét tette a műegyetemi együttes (akkor már MAFC néven), a találkozó után hajnalig tartó táncmulatság követlezett a „Pokol új zárthelyiségében”, és a Fürge csavargőzös kivételesen egész éjjel közlekedett a két part között. Ugyanezen a nyáron a MAC old boys is elment a Pokolba, majd „a mérkőzés után a sportegylet vendégei a szépen feldíszitett, lampionokkal világított csónakdába vonultak, ahol cigányzene mellett dicsérték Malik mester remek halászléjét”.
A Pokol-pálya évtizedekig a váci futballélet meghatározó helyszínének számított, az 1912-től a másodosztályban, a Pest-vidéki kerületi bajnokságban szereplő Váci Sport Egyesület otthona volt, futballozott itt a Váci Atlétikai Club, később az akkor már Váci Petőfi néven szereplő NB II-es csapat egészen az 1960–1961-es idény végéig használta. A váci együttes utolsó itteni bajnoki fellépése az 1961. június 26-án, a Kőbányai Lombik elleni, 1:1-re végződő mérkőzés volt, az újságban feljegyzett ötszáz néző aligha gondolta, hogy a NB III-ba zuhanó csapat mellett a Pokolt is sirathatja aznap.
De játszottak itt az évtizedek során városi kupamérkőzéseket, Péter-Pál-napi meccseket, rendszeresek voltak a turistacsapatok alkalmi találkozói, pályára léptek a Pokolban a Kodak-gyár munkatársai, 1929-ben pedig hajós kirándulásuk alkalmából az Operaház művészei és műszaki alkalmazottai csaptak össze egymással – futballban 9:1-re nyertek a kellékesek, a színpadi csillagok a harmadik félidő gyanánt rendezett kabaréelőadás keretében „vágtak vissza”.
Színfolt a városi sporttörténelemben, hogy az 1930-as években rendre összemérte erejét a Lemezgyár, a Szövőgyár, a Fonógyár és a Siketnémák csapata. Az 1936-os Lemezgyár–Szövőgyár mérkőzés tömött tribünjéről fennmaradt egy szenzációs, ám rendkívül gyenge minőségű fényképfelvétel is, a két üzemi gárda igazán tüzes ütközetét azonban 1937-ben bonyolították, akkor a lefújás utáni csődületben a játékvezető is kapott egyet, az erélyesen közbelépő rendezők vetettek csak véget a botránynak. Ugyanezen év szeptemberében ismét felforrósodott a Pokol levegője, a tudósító nem is igen talált szavakat a látottakra: „Vasárnap a VSE itthon játszott, zsúfolt tribün előtt és a sportszerűtlen Vasasra súlyos vereséget mért. Amit a Vasas csinált, arra még nem volt példa a labdarúgósport történetében. Jóllehet a mérkőzés teljesen fair volt, a Vasas-játékosok ellenfelüket tiszteletben tartották, ugyanakkor megverték meccs közben szertárosukat, sértegették a játékvezetőt, végeredményben a játékvezető három játékosukat kiállította, igazoltatta és a pályáról kivezettette intézőjüket, végül pedig három játékosuk egyenként levonult a pályáiról. Viselkedésükkel méltán megdöbbentették a közönséget is.”
Szintén 1937-ből maradt fenn a Szegedi Napló hasábjain egy érzékletes és részletgazdag leírás a pályáról, a Szegedi AK 3:1-re elveszített idegenbeli mérkőzése nyomán: „Festői fekvésű, parányi kis pályáján mérte össze erejét a VSE Délmagyarország bajnokával, a SzAK-kal. A VSE pályája is tipikusan »váci«, kicsi és hangulatos. Sűrű lombú fák övezik és piros salakpálya veszi körül. Talaja azonban csomós és a nagy sportesemények elmaradhatatlan vendége, az eső nagy tócsákat hagy maga után. A közönség csendes, vendégszerető és tárgyilagos. Egyformán tapsol mind a két fél szép akcióinak és egyformán zúg mind a két csapat offszeidja-nál.”
Az 1960-as években elcsitult a Pokol-pálya környékén a meccslárma, a városi futballélet egyre inkább áttelepült az időközben megépült Ligeti stadionba, és bár egy ideig még előfordultak alkalmi mérkőzések, az 1970-es már jobbára agárversenyeknek, turisztikai bemutatóknak adott otthont a pokoli helyszín.
Egy légifotó tanúsága szerint még 1988-ban is viszonylagos épségben állt a sporttelep, sértetlen alakjában felismerhető az 1930-as években emelt, az 1960-as években átépített tribünépület is.
A rendszerváltás óta azonban az enyészet az úr, noha az 1990-es évek közepén halványan körvonalazódott a terv egy esetleges motorversenypálya létesítéséről, végül nem lett belőle semmi. A mai állapotokra gondolva újra aktuális Gergely Ferenc 1930-as siráma, a Váci Hírlap hasábjain közölt „Levél a Pokolból” című, lírai hangú írás. „Az elmúlt nyáron megdaloltam a kietlen szigetnek e kedves oázisát, mert a «csacska fecskék csevegése», vadgerlicék nevetése, rigómadár s fülemüle léleksimogató, drága szava engem is dalra hangolt. Akkor alig értünk a nyárba, szerelemről beszélt az egész erdőcske, a fűszál, a bogár, a lepkehad, a madársereg s a kövek közül kiszabadult ember… Kacagott az egész oázis… Most, hogy a nyár végigaszta a letörpült magyar rónát, a Poklot is megülte a csend…”
Ismert játékosok is megfordultak a Pokol-pályán, Hegedűs János korábbi váci labdarúgó, későbbi főrendező lapunknak megerősítette a szóbeszédet: edzőmérkőzésen járt ott az 1950-es évek első felében a magyar válogatott is, a helybeliek ráadásul 4:2-es váci győzelemre emlékeznek. Forrásunk hozzátette, gyermekkorában, az 1960-as években ő maga is sokat futballozott a pályán, sőt egy alkalmi mérkőzésen még a kölykök közé beszálló Göröcs Jánossal is játszott együtt. Az Újpest 62-szeres válogatott csatára nem véletlenül került a Pokolba: egy időben keresztapja és rokona volt a főszakács a Pokol-csárdában.
A Hexagonal-kupa-győztes Vasas játékosai is tiszteletüket tették a Pokolban egy kötetlen Duna-parti összejövetel kedvéért (mérkőzésről nem szóltak a hírek), az ötletgazda Frick Sándor 2018-ban így emlékezett az epizódra a Váci Polgárban: „A Pokol-szigeten találkoztunk, ott láttuk vendégül őket. Akkor érkeztek haza Chiléből. Felejthetetlen napot töltöttünk együtt. Emlékszem, ahogy Szentmihályi Anti a Dunában mosogatta a poharakat, a játékosok s a feleségek is kiválóan érezték magukat, két bográcsban rotyogott az ebéd.”
Fennmaradt néhány figyelemre méltó fénykép a Fortepan gyűjteményben a Pokol-pályáról, a Sattler Katalin által adományozott fotókon a Budapesten működő német birodalmi iskola sportrendezvényei láthatók 1936-ból, 1939-ből és 1940-ből. „Minden tanév végén az egész iskola felkerekedett, hajóval elment Vácra, és onnan komppal áthajózott a szemben lévő partra, amelyet akkor Pokol-fürdőnek hívtak. Egy nagy sportpálya volt ott, egy kis tribünnel és egy nagy rét” – nyilatkozott a Szentendrei-szigeten tett látogatásokról Sattler Tamás nyugalmazott közgazdász Papp Gábor Zsigmond 2003-as dokumentumfilmjében, az eseményekről archív mozgóképes anyaggal is szolgáló A birodalom iskolája című alkotásban.
A Damjanich utcában, 1908 és 1944 között működtetett Reichsdeutsche Schule a két világháború között igen népszerű volt a budapesti polgári elit körében (ide járt mások mellett Darvas Iván, Gimes Miklós, Karinthy Ferenc, Székely Éva és Szentágothai János), a zsidó polgárság családjai is előszeretettel iratták ide gyermekeiket. Visszaemlékezések szerint a tanintézmény – az utókor megbélyegző ítéletével ellentétben – sokáig távol tartotta magát a Hitler-féle szélsőséges eszméktől, felvilágosult, toleráns, európai látókört biztosító, az egykori weimari Németország demokratikus szellemiségét tükröző szemlélettel oktatta növendékeit.
A politikai semlegesség tarthatatlanságát azonban éppen a Pokol-pályán készült szégyenletes 1939-es képek mutatják: az iskolai sportbemutató ökölvívó-gyakorlatán ellenfélnek egy fekete fiút küldtek szorítóba, majd a pórul járt fiatalembert rúdra kötözve, mint egy elejtett állatot cipelték körbe.